Málna kutya és gazdája

Szevasztok,

bepasiztam, a csávó folyamatosan rám pisil. Illetve nem rám, hanem a likviditásomra. Somának hívják a fiút, mali-agár szülők szerelem gyermeke. Kicst fiatalabb nálam, így néha „letacskózom”. Ő azonban annyira szerelmes belém, hogy még ezen is csak vicsorog. Vagy ezzel épp azt ugatja, hogy „bébi, kinek szólsz be?”. Én természetesen – mint az idősebb és tapasztaltabb Nő – csak kellettem magam, úgy teszek mintha észre sem venném, labdával a számban rohangálok és arra várok, hogy Soma ismét meghúzza a copf-fülemet. Belezúgtam, mi tagadás. De erről neki nem kell tudnia.

Soma, a jóképű

Az első pofán nyalás már elcsattant. Még hozzá akkor, amikor Soma, a szálkásra gyúrt, szófogadó és egyszerre okos kutya vitába keveredett egy másik kannal, hogy így fitogtassa erejét, és a másikkal közölje: „a nő az enyém”. Soma győzött, méltóképpen adta a másik hím tudomására ugatni valóját. A második arcon nyalásra pedig akkor került sor, amikor egy kis szuka Soma előtt illegette-billegette magát. A másik csaj természetesen eléggé zokon vette, hogy a fiúm még csak oda se szagol, ezért valami hülye ürügy kapcsán belekötött az én hódolómba. Csodálkozott is, amikor a válasz egy fülön harapás lett. Éljen az én Nagy Őm! Alig várom, hogy megint csókolózzunk.

 Úgy szagoljatok, hogy ez az én csajom posztja

Igyekszünk minden nap randizni. Általában reggel 7 és 8 óra között találkozunk, ekkor kezdődik a csintalanság és a kelletés. Persze Soma egyelőre nem tudja, hogy most akkor mit is akarok: többször bele is morgott már a fülembe – hol kedvesen, hol kicsit türelmetlenül –, hogy „döntsd már el végre, mit is akarsz”. De most valljam be, hogy teljes fülhosszában belezúgtam? Azt fogja hinni, hogy egy könnyen kapható kis szuka vagyok.

Újabb csókra várva

Igyekszem tartani magam, csak otthon engedek ki egy kicsit és hagyom, hogy – ha már Soma lábai előtt nem vagyok hajlandó az első randijaink során – hanyatt vágni magam, Kisgazdim kicsit simogassa a hasam. Igaz, hogy ez nem összehasonlítható azzal, amikor mindezt egy hím teszi, de hát akkor is kivárok.

Simogatásra várva, otthon

Soma egyébként egy úriember. Amikor Kisgazdim jutalomfalattal töm minket, a srác mindig maga elé enged, hogy enyém legyen az első bárányos, marhás, lazacos harapnivaló. Tehát többnyire visszafogottan udvarol. Örökbefogadott fiú, jól neveltségét gazdijától tanulta. Nikit amúgy bírom, határozottan neveli Somát.

 Falatozás: az esküvői torta előkóstolása

Azt látom egyébként, hogy gazdijaink igyekeznek összehozni minket. Mi ez, házasságközvetítés? Az is vívódásom tárgya, hogy milyen lehet a kapcsolatunk, ha nincs benne szex? Mindkettőnket ivartalanítottak, de talán a hormonok ettől még beindítják majd a libidónkat. Még egy-két fenék szaglászás, egy-két posztolás ugyanannál a fánál, még pár alkalommal Soma rápisil az enyémre, és odaadom magam. Elvégre ideje kicsit továbblépni. Már 2,5 éves vagyok, az emberévben 17 év. Bár megígértem magamnak, hogy házaséletet csak feleségként élek majd.

 Elvonultam kicsit gondolkodni

Még egy kicsit vekengek, de azt hiszem, az idő mindent megold. Hiszen – amint egy régi pajtim fogalmazott – aki időt nyer, életet nyer.

Csá

Csupán két éves lettem én -
meglepetés e költemény
csonti
monti:

ajándék, mellyel meglepem
e kutyaházi szegleten
magam
magam.

Két évem ugyan elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Töpi
Möpi!

Lehettem volna harcieb,
nem ily entellektüel
Kaja
Maja.

Soha nem leszek képes felfogni, mi a francnak mosnak az emberek, miért jó a tiszta, számukra illatos, nekem viszont orrfacsaró, és tüsszögést generáló (apropó, tudtátok, hogy nem lehet nyitott szemmel tüsszenteni?) mosópor szagot árasztó ruha. Mondjátok már el nekem, választ szeretnék ezen kérdésemre.

Rudolf barátomnak például agyon finom illata van, ezért is fekszem rá

Én például imádok meghempergőzni az eső után a betonra kuszó, majd ott lassú haláltusa után életüket vesztő kukacokba vagy egy-egy madártetembe, de a döglött, oszló halakat imádom a legjobban. A múltkor rá is feküdtem egyre az Infopark kis tavánál, sőt a kiálló szálkákkal megvakartam a nyakamat és a fülemet. Isteni volt. Mennyei. Fenomenális. Illatoztam.

Kánaán

Persze, Kisgazdi nem így gondolta. Össze is vesztünk. Ő ugyanis innentől kezdve nem volt hajlandó a közelembe jönni. Hangosan lehordott mindenki füle hallatára, szerencse, hogy egy tök süket néni üldögélt csak a közelben. Káromkodott is: azt a jó kutya életbe, hogy mennél a pi..., ezt le sem merem írni...Olyan büdös vagy, mint a dög – tette hozzá. Én ezt gondoltam magamban: „Hülye vagy, mégis milyen illatot árasszak magamból? Kakisat? Tudod is te, mi az hogy fincsi illat? Barom. Állat...Ja, nem...az én vagyok”.

A veszekedés mindig kikészít (forrás:Humormaffia)

A hiszti csillapodtával megpróbáltam közelebb menni, de Kisgazdi úgy ugrott el előlem, mint akit bolha csípett meg. Végül aztán inkább a labdát választottam az ő társasága helyett. Az mégis csak csócsálható. Mígnem ezt a tevékenységemet is meguntam, szépen, orvul és csendben, hátulról becserkésztem, és egy igazi tappancsost ugrottam Kisgazdi hátsó fertájára. Hiába csóváltam a farkamat és jeleztem, hogy részemről hajlok a kibékülésre, ismét csak sivított. Ahelyett, hogy örült volna annak, hogy végre neki is fincsi illata van. Ráadásul helyes pikkelymaradványokat dörgöltem vadiúj szoknyájára. A kutya se érti az embereket. Tiszta hülyék, ízlésficamban szenvednek...

Azt a kutya életbe, csak most látom utolsó bejegyzésem dátumát: hiányoztam? Hát persze, ne is válaszoljatok! Közelít a második születésnapom, és időközben én lettem a világ legédesebb ebe. (Nem két b-vel, eggyel. Fő a hejjes írás). Nyilvánvaló tény, hogy az elmúlt majd' egy év történéseit nem fogom tudni mind megemlíteni, így – jobb híján – leginkább a közelmúltra tekintsünk vissza. (Ez a rész a bevezető, a többi bejegyzésben jön a móka és kacagás.)

Labda-addikció

Kérdezhetitek, most miért ültem le ismét a laptop elé, félretaszítva Kisgazdimat, hogy egyre nagyobb mancsaimat az egyre kisebbnek tűnő billentyűzeten koptassam. Egyszerűen nem értem, miért kell ennek az emberszabásúnak, kétlábúnak állandóan gép előtt ülnie. Nem elég, hogy bent a szerkesztőségben is folyamatosan monitor előtt gubbaszt, kis kuckónkba hazaérve is első mozdulata – miután friss vízzel megtöltötte itatótálamat, hjaj a kis szerencsétlennek nem győztem éjszakánként hangosan tologatni a „poharamat”, hogy végre ébredjen már fel, és adjon innom – bekacsolni a laptopját. No, de most hogy elfoglaltam méltó helyemet a tudományos, kutató és nevelő munkámat folytatandó. Francba azzal, hogy már elfelejtettem a mondat/bekezdés elejét, kit érdekel? Mi vagyok én, újságíró?

Felolvasás

Szóval, képzeljétek el – termetes agyatokkal, aminek csak 10 százalékát használjátok ki, szemben az én 99,9 százalékával – újabb ihletet egy kutyatársam írásaiból merítettem. Kisgazdim esténként Demény, a kötsög művét olvassa fel, miközben én pihe-puha párnán nyugtatom hatalmas – rántott húsra, párizsi vagy bécsi szeletre...nem, bécsi ...vagy rántott, áh francba a részletekkel – emlékeztető füleimmel felszerelt álomszép buksimat. Többször próbáltam már megkóstolni ezt a két lebernyeget, de maximum rálépni tudtam. Olyan lehet ez, mint az embereknél: ők a könyöküket nem tudják megnyalni. (Fogadjunk, hogy olvasva soraimat, azonban kipróbáltátok a műveletet. De erre még egy jógimester sem képes.)

Add nekem az 1 %-odat-nézés

Demény könyve zseniális, míg Kisgazdim hangosan fel-felröhög és megszakítja az olvasást, én csak szolidan, tehát NEM harsányan kuncogok magamban. Bárcsak fele ennyire viccesen tudnék írni. De majd most elsajátítom ezt a tulajdonságot is. Most rohanok, mert rohanhatnékom van. Ígérem, nem várok sokat a következő bejegyzéssel.

Vuh...vuh

Már szinte én magam is unalmasnak vélem, hogy így kell kezdenem: "bocs az eltűnésért, de annyi dolgom volt". Tudom, tudom, az ember kutyájának arra van ideje, amire akarja. Nos, nekem épp ez a mentségem. Olyan sok minden történt velem az elmúlt két és fél hónapban, hogy eszem ágában sem volt a klaviatúrán pötyögni mancsaimmal, vagy Kisgazdimnak lediktálni a gondolataimat. (Időközben kompromisszumra jutottunk: egy két parancs megtanulásáért cserébe, ő megtanult kutyául. Spanyol nyelvjárásban beszélgetünk, miután én spániel vagyok.)

Én már megtanultam, hogyan kell egy papucsot alaposan elfogyasztani, a Kisgazdim még nem

Folyamatosan okítjuk egymást: én heti egy alkalommal Kriszti, az oktató, segítségével megtanulok ülni, hívásra odaszaladni Kisgazdimhoz, cikk-cakkban sétálni, tempóváltás mellett ügetni – hopp azt a lovak szokták -, helyben maradni akár fekvő helyzetben, ugrani, megállni, ha padkához érek, és még sorolhatnám. Néha, egészen meg vagyok a Kisgazdimmal elégedve. Nem cseszeget a tanóra közben, és a pórázomat sem rángatja idegbajosan. Nem egyszer előfordult viszont, hogy az ég egy adta világon semmi kedvem sem volt a tanuláshoz, ekkor viszont kíméletlen jött a fojtás, a nyakamon szorult a hurok, és csúnyán néztek rám. A lustaságom oka pedig a depresszió és a kedvetlenség és a kamaszságból fakadó provokáció volt. Egyszerűen ki akartam deríteni, meddig mehetek el. Ez az időszak, illetve ezek az alkalmak már előrejelezték életem eddigi (egyik) legnagyobb történését.

Az új életszakasz előszele

Már hetek óta levert voltam, nem volt kedvem semmihez, és gömbölyödő pocakom is gyakran fájdogált. Mígnem elérkezett a szörnyű nap: nagylány lettem. Mindenütt maszatot hagytam magam után, fájdalmaim voltak, és csak aludni tudtam. Kisgazdim szerető simogatása sem segített. Pedig láttam kétségbeesett tekintetén, hogy mindent megtenne hangulatom javítása érdekében. Hülye bugyit kell hordanom a benti terekben, amit úgy utálok, mint a szart. Kényelmetlen. Állítólag még nagyjából két hét, és vége ennek a kínlódásnak, és "megyek a kés alá". Úgy érzem, jobb nem tudnom, hogy ez mit jelent.

Nehéz nőnek lenni

A minap így is egy rendkívül kellemetlen beavatkozáson estem át. Légcsőtükrözésen. Elkábítottak előtte, ami viszont nagyon klassz volt. Hallucinációim során vastag, húsos, zsíros velős csontokat szopogattam, macskák rohantak előttem hangosan vernyogva, apró pici pillangókra vetettem rá magam, pórázon vezettem Kisgazdimat, amikor nem fogadott szót, és akkor etettem meg őt egy fémtálból, amikor én akartam. Ő aludt a kis kuckómban, én meg az ő francia ágyában.

Infopark: itt szoktunk nap mint sétálni

Mindeközben – a való világban - egy csövet dugtak le a torkomon, folyadékot fecskendeztek be, majd azt visszaszívták. Végül elkezdtek ébresztgetni. Én azonban annyira élveztem ezt az illuminált állapotot, hogy az orvosilag előírt 10 perc helyett, még háromnegyed órát szundiztam. Kisgazdim elfehéredő ujjakkal gyürkélte saját csuklóját izgalmában, és finoman suttogott a fülembe. Számból félrelógó nyelvemet peckelgette. Végül meguntam a basztatását – már egy kicsit drogozni se hagyják az ember kutyáját -, és felébredtem. Hazamentünk, és még egy órán keresztül édesdeden alukáltam. Majd a szokásos farkcsóválás mellett hirtelen tágra nyitottam tűhegynyi pupillákat rejtő szememet, és ételért kuncsorogtam. A kaland elmúlt, a lepkék azóta nem kokketálnak velem, a macskák továbbra is undorítóak, de a kis dögök elmenekülnek előlem, mielőtt nagy kergetőzésbe kezdhetnénk, a pórázt nem én vezetem.

Ez már a balatonaligai terasz

Az élet olyannyira megváltozott, hogy még a helyszín is módosult – átmenetileg. Nyaralásnak hívott eseményen vettünk részt először nagymamámmal és gazdimmal, majd édes kettesben Balatonaligán. Hatalmas sétákat ugyan csak az első napokban tettünk, mert mint már korábban elugatott nagylányságom miatt elesett voltam, és inkább a hűvös, kertre néző teraszon szunyókáltam naphosszat.

Ez is

És a csattanó maradjon meg a beszámoló végére. Ha már nagylányságról beszélünk, ezúttal ünnepélyesen bejelentem: elvesztettem vízi szüzességem. Megtanultam ugyanis úszni. Először rettegtem bemenni a Balcsiba – hiába rossz kölyökkori élmények miatt ezidáig betegesen ódzkodtam mindentől ami nedves (kivéve, ha inni kell – természetesen). De Kisgazdim nagyon élelmesen előrement a homokos parton, majd combig érő víznél (nekem a nyakamat nyaldosták a hullámok), édesen hívogatott. Mindent bevezetett: a legtenyérbemászóbb arcot vágta, kedves, gurgulázó (teljesen őszintén szólva inkább idétlen) hangokat kiadva csalogatott be.

Egy Michael Phelbs hozzám képest kutya füle

Amikor már nem ért le a lábam, nagyon megijedtem: össze-visszakapálóztam mellső mancsaimmal, mire rájöttem, és egyúttal jó hangosan ki is ugattam a nagyvilágnak: „Te, ez jó”. Előtte még kicsit felugrottam gazdimra, aki így gyakorlatilag olyan vizes lett, hogy akár vizes pólós versenyen is indulhatott volna, és két mancsommal véresre karmolásztam a lábát (még mindig lila ott neki, hihi). Mindezt azonban csak azért csináltam, mert huncutságomból fakadóan imádom megtréfálni, és kicsikarni belőle azt a kétségbeesett, aggódó tekintetét. Ezt a kis úri murit letudva aztán – rákapva a vizes agility – ízére, ki-berohangáltam a vízbe az elhajított fadarabért. Mennyei volt. Több alkalommal is kipróbáltam.

És csak úszom és úszom - mellben

A két hetes nyaralásból hazatérve új tagot köszöntöttünk a falkában: Kisgazdimnak lakótársa van, közösen gyógyítjuk Őt, mert nagyon kedves, és beteg. De tudom, hogy az én szeretet-nyalintásaim majd segítenek. Most már csak azt várom, hogy ez a hülye tanga lekerüljön rólam, ismét a régi legyek, és kedvemre lobogtathassam hatalmas füleimet a nagy rohangálások közepette. Majd jelentkezem. De Ti is írhattok.

Vaú

Lőjetek le, vessetek meg: megöltem egy pillangót. Ott repkedett az orrom előtt, cikk-cakkban, újabb és újabb lendületet véve a semmiből, mígnem ráugrottam. Az Infopark nyüzsgő embertömege megállt, és gördülő kacajjal nézte, amint a fej(em) magasságáig érő fűben-gazban ugrabugrálok, hogy végül rávessem magamat a Nagy Fehér Pillangóra. Nem volt jó íze. A bóbitája még kilógott a számból, amikor kisgazdim odajött hozzám, és narancssárga 5 centis gumilabdámmal kezdett előttem hadonászni, mondván: „azt hogy húst eszel, még elnézem, de hogy ártatlan pillangókat hidegvérrel legyilkolásszál, azt nem tűröm. Labdával játsszál, légy szíves”. Mintha tudnám, mi az a hidegvér. Ránéztem ártatlan ibolyabarna szememmel, amitől kisgazdim tekintete is azonnal elfátyolosodott, és megrendülve a rátörő szeretettől, elkezdte fülem tövét vakarászni. (Fő a következetesség.)

Amúgy van róla sejtésem, mi is az a hidegvér: a – szintén – Infoparkban található kis tavacskába ugyanis megérkeztek a kacsák. A víztől való félelmem egyelőre győzedelmeskedett ezen a hidegvérnek nevezett valamin, de épp, mikor ösztönöm már-már felülkerekedett volna gyávaságomon, és azon voltam, hogy nekirugaszkodom a fél méter mély tóba, a hímkacsa (azok a nagyon csicsásak) fogta magát, és elrepült. A kis szemétláda. Pedig egy tá's-t szívesen elnyammogtam volna. Kisgazdimtól hiába várnék ilyetén meglepetéseket.

Szóval visszavonhatatlanul itt a tavasz. Pillangók, kacsák bosszantják az ember kutyáját, maga az ember pedig tavaszi csokrokkal díszíti nappaliját, melyek tartó vázája csak arra sarkallják a gazdik ebeit, hogy harmincadjára is megszagolják tartalmukat, esetleg nedves orrukkal meglökjék azt, és vizestől, virágostól, mindenestől leverjék a szobadíszt az igen csak alacsony dohányzó asztalról. Nem én voltam, kérem szépen, a virág tehet róla – megint elő kellett vennem az ártatlan tekintetemet. A francnak ilyen színes ez a gaz, és van ilyen furcsa szaga. Nem hasonlítható semmihez: sem a velős csonthoz, sem a gazdimhoz, sem saját szőrömhöz, ami nagyon vadító (szerintem) amikor eső következtében megázik.

Van másik tavaszos sztorim is: az egyre enyhébb és melegebb időben könnyebben kimelegszem, és hazaérve a nagy sétákból, labdázásokból, állandóan csak lefetyelek, mígnem azt érzem (többnyire 20 percen belül), hogy ismét hív a természet. A minap például kisgazdim munkahelyén próbáltam eszeveszett nyugtalansággal felhívni mindenki figyelmét, leginkább kisgazdimét, hogy hijnye, vigyen már le valaki, kénytelen voltam az iroda kellős közepén jelezni, hogy elfogyott a türelmem, és a hólyagom sem eléggé rugalmas még. Ciki. Pedig ilyet már nagyon rég nem csináltam.

De nem akarom ilyen buta sztorival befejezni a mostani bejegyzésemet. Képzeljétek, készülök agality-re. Az amolyan gazdis-kutyás akadálysport, ahol a pályán mindenféle mutatványt kell bemutatni (szlalom, gerenda) időre. Ha minden igaz, vasárnap találkozom először a leendő oktatóimmal, akik közreműködésével bajnoki címeket gyűjtök majd be, és mindegyik kitüntetéshez majd egy-egy beszámoló is tartozik.

Ne izguljatok, természetesen mindenről beszámolok.

Jaj, nagyon beteg voltam: eddig összesen négy szurit kaptam két alkalommal, fostam, hánytam, fájt a torkom és köhögtem is. Még sétálni sem volt kedvem. Azt mondják, valami járványos, vírusos csúnyaságot nyaltam be. De azért történtek jó dolgok is az elmúlt hónapban.

Kapaszkodtam gazdim nyakába mint egy kisgyerek, akárhányszor elvitt a dokihoz. Remegtem mint egy agárkolléga, úgy féltem. Lerobbantam ugyanis; nem kicsit. Úgy kezdődött, hogy egy hétfői hajnal után egyre gyengébbnek éreztem magam. Gazdim kérdezgette, mi a baj, de mivel nem tud ugatni, ezért nem voltam képes tudomására hozni, hogy fáj a hasam. Nem kellett sok idő, rájött.

Összehánytam ugyanis a kocsiját a lehető legnagyobb dugó közepette, miközben telefonált az autóban. Nem örült, ennek ellenére, azonnal félreállt, megsimogatta a buksim, nyünnyögött, kipucolta, amit tudott, és már mondta is le az összes programját. Elvitt a doktorhoz. Ott megállapították, hogy beleestem a járványba: vírus. Kaptam injekciókat: visítottam mint egy kismalac, akit vágóhídra visznek. Kisgazdim majdnem elsírta magát. (Pedig a fele csak hiszti volt részemről.) Két nap múlva még mindig gyengécske voltam. Még a szerkesztőségben is észrevették rajtam. Viszont megható volt, milyen szeretettel fordultak felém: mindenki valami finomsággal akart volna kedveskedni, nekem meg épp ezt nem engedte meg a gazdim. „Csak” pulykamell filét és valami gyógytápot ehettem.

Ma megyünk még egy kontrollra, de nagyon remélem, már nem bökdösnek meg. Jobban vagyok ugyanis: sétálni is nagyobb kedvvel indulok neki, visszatért az állandó farok-csóválhatnékom, és éjszakánként sem ülök rá kisgazdim fejére, csak hogy minél közelebb bújhassak hozzá elesettségemben. El voltam kutyátlanodva, na.

De, csak hogy a serpenyő másik felére is rakjunk valamit és meglegyen a balance, mesélek jót is. Járok tanító nénihez: egészen pontosan heti egyszer visz el gazdim egyéni oktatásra (Az oviból eljöttünk, úgy éreztem, ott már nem igen foglalkoznak velünk. Többnyire beálltak a gazdik az oktatóval a terep közepére, csacsogtak, sok hasznos tanács is elhangzott persze, de a gazdi-kutya közös feladatok el-elmaradtak.)

Bezzeg most! Kriszti a tanárom: egy csoda aranyos lány. Második alkalommal három színes labdát kaptam tőle ajándékba. Mindeközben gazdimmal együtt tanít minket, hogyan tudunk együttműködni, úgy, hogy gazdimnak is megmaradjon az illúziója, hogy ő irányít, és én is a feladatok teljesítése után minél több jutalom falathoz jussak. Így megmarad a káposzta, és a kecske is jól lakik. Mondhatnánk, a juti-virslit ugyan én megeszem, de a gazdi elégedett.)

Imádom azokat a napokat, amikor nem kell hajnalozni (nem sokára már egyáltalán nem megyünk a rádióba), és lehet sokáig aludni, és hatalmas sétával kezdeni a napot. Ilyenkor legalább másfél órát tekergünk kettecskén a gazdimmal, egy-egy arra néző kollégát megkergetek (vagy ők engem), labdázás is van, meg verébkergetés. A minap láttam az Infopark kis tavában két tá’s-t (kacsát), de valamiért gazdim pórázra tett, még mielőtt észrevettem volna őket. Pedig, hjaj, de tudtam volna velük mit kezdeni. Megkockáztatom, még a vízbe is beugrottam volna, hogy kicsit eljátszadozzak velük.

Most ismét nagyon különleges hétvége jön: megyek ugyanis vidékre-haza, ott lesz a Parizeres Néni és a Nagy Ember, a Nagypapa és a nagynénim, Sári. Már alig várom.

Vau Nektek, és csontos napot!

Elmúltam hét hónapos, azt hiszem itt az ideje, hogy foglalkozást válasszak magamnak. Elsőként a lakberendező ugrott be. Remek tehetségnek bizonyulok benne – gazdim szerint. Mindig elképed ugyanis, amikor pár órás távolléte után  - időarányosan, ahány óra egyedüllét, annyi centi – lefejtek egy kis anyagot a szőnyegéből. A kettes opció a hivatalos hókotró. Amint leesett ugyanis az első szilárd csapadék, izgága orrommal porszívóztam fel, amennyit csak tudtam. Nyilván meg is hempergőztem benne, ahol meg nagyon magas volt a hótakaró, ott magasan ugra-bugráltam benne, hogy kilássak, de utóbbi két tevékenységgel nem sikerült megszabadulni az utcákat eltorlaszoló mennyiségtől.  Lehetnék még újságíró is: rádiós és napilapos egyaránt. Amennyit ugyanis a két szerkesztőségben vagyok, lassan eltanulom, hogyan kell beleugatni az adásba, és miként kell a gazdim figyelmét elterelni úgy, hogy hülyeségeket írjon le.

Nem tagadom viszont, néha unatkozom. Hiába próbálnak velem az úgynevezett kollégák játszani, barátkozni, továbbra is tartózkodó és bizalmatlan vagyok. Elég egy hangos szó, megijedek, és azonnal anyám lábánál (ez a gazdim) kushadok bent az asztal alatt. Csak akkor vagyok hajlandó oldódni, ha én akarok. Akkor viszont kifejezetten szeretek felfedező utakra menni a dolgozóban. Tele van csomó helyiséggel, és az emberek mind-mind fincsi falatokkal próbálnak magukhoz édesgetni.

Apropó falat: gazdim próbál a kedvemben járni, és – bár ő maga undorodik tőle – mégis gyakran csinál nekem valami nyaka-vagy más húslevest, aminek fő tartalmát (természetesen nem a zöldséget értem) pillanatok alatt eltűntetem. (Amikor valaki sértegetni akar, azt mondja, hogy állítólag úgy dorombolok ilyenkor, mint egy macska. Nem szeretem a macskákat. A galambokat se. A varjak nagyok, azok megkergetésével meg sem próbálkozom.) Ezen kívül imádom a májkrémekkel összedzsumázott akármiket, a halat, a főtt répát, a tojásért odáig vagyok és – kéretik nem röhögni – a túrós rétest. Akárhányszor gazdimmal megyünk be a lap szerkesztőségébe, bemegyünk a sütishez, aki már szó nélkül vágja nekünk le a rétest. Legfeljebb annyit kérdez, hogy egyet vagy kettőt kérünk-e.

A réteses jó 100 méterre van az irodaház bejáratától, addig ketten el is majszoljuk általában a sütit. Ha gazdim jó hangulatban van, akkor a tésztából és a túróból vegyesen ad, többet mint magának. Ha nincs jó hangulatban, a háromnegyedét is el-eltördeli és a számba adja. (Illetve én kiveszem a kezéből, amire ő gyakran kissé morózusan rám szól.) Merthogy igazából tudok én szépen is kérni: „ül” parancsra például nagy boci szemekkel ránézek és kuncsorgok.

És ha már étel és „ül” parancs. Túl vagyok az első tanításon is. Gazdim ugyanis elvitt egy oktatóhoz, aki nagyon kedves, és megpróbált a pórázfegyelemre tanítani, a „fekszik” és a „lábhoz igazodj”, „hozzám” parancsok teljesítésére oktatni. Nem reménytelen, sőt abszolút reményteli „esetnek” tartott. Méghogy eset?! Én?!

Azért is döntöttünk az ovi elhagyásán, mert ott már nem volt sok újdonság, ami a társasági életet illeti, akadtak új barátaim, akikkel rendszeresen – ha nem is naponta – találkozom. Itt van például Jakab, a tacskó. Este fél 7-kor szoktunk randizni, és hatalmas bandázásba torkollik a találka. Van abban minden: birkó, rohangálás, kergetőzés. Aztán Shelly, a gyönyörű argentin dog. Nagyon okos kutya, van tőle mit tanulnom. Persze méreteit tekintve vele nehezebben tudok játszani, elég, ha rám tappancsol, máris kész vagyok. (Igaz, gazdim szerit rém hisztis vagyok. Még hozzám sem érnek, máris sivítok. Erre szoktam mondani én, hogy amilyen a gazdi, olyan a kutya…) Szeretem még Mókust, Thort, akik mind-mind kölyökkutyák, Bocit, Kókuszt és Teddyt. Bátor egy nagyon félénk agár (nem röhög), de ő is oldódik a társaságunkban. Dali egy másik agár, aki úgy fut mint egy nyúl. Ja, nem. Agár.

Más szórakozási formákat is próbálgatunk, bár ez inkább a gazdimnak kedves. A múltkori lerángatott egy koncertre. Majd összepisiltem magamat a zajtól, valami Kéknyúl nevű együttes játszott a Lámpásban (ahol már saját nevemmel ellátott – közös – itatótálam van.) Aztán rájöttem, hiába a hiszti, innen ugyan mi nem megyünk egy darabig haza. Így úgy döntöttem, a zaj ellenére alszom. Hátha túlhorkolom a zenészeket és abbahagyják a játékot.

Majd még jövök. Vau!

Tudom, tudom, régen vettem a fáradtságot, hogy tappancsaimmal a klaviatúrát ütve beszámoljak a mindennapjaimról, de igazán megérthetitek: nagyon elfoglalt vagyok. Tündi-bündi énem lassan kikristályosodik, féléves koromra majdnem sikerült elsajátítanom – sőt, talán tökélyre is fejlesztettem – az igazán szomorú, tipikus spániel-nézést. Ezzel majdnem mindent el tudok érni. (No, nem a Kisgazdimnál, aki idő közben Naffőnökké avanzsált, hanem mindenki másnál.) Könyörgő pillantásomnak köszönhetően például a Főni Anyukája, a Parizeres Néni a karácsonyi nagy zaba után becsempészett a tálkámba egy-egy hízott libamáj darabkát (mondván, ha Naffőnök enne húst, ez biztos az ő része lenne.) Nem hiszem, hogy ezt sok kutya utánam tudná csinálni.

A sok-sok tennivalónál maradva: oviba járok. Hétvégenként – amikor az ember kutyája végre alhatna délig, Főni az ébresztő órát felhúzva rángat el, hogy sok hülyeséget hallgassak és tanulás címén hülyére zabálhassam magam éhgyomorra jutalomfalatokkal. Az okítás során ugyanis a legfinomabb falatok csurrannak-cseppennek a számba, ha végre hajtom a kívánt feladatot. Gyakran azt gondolom: ezen ne múljék. Fellököm én az orrommal azt a bóját, ha ezért cserébe mennyei pulykamelléfilé darabkákat kaphatok reggelire.

Az ovi mellett megtanultam ész nélkül, önfeledten játszani. Ha más kutyákkal találkozom az utcán (de néha az oviban is), hatalmasakat kergetőzünk. Azt igazán imádom. De lehet pajkoskodni labdákkal is. No, nem arra gondolok, amikor Főni Apukájával, a Nagyemberrel kosaraztunk. Ott majdnem veszekedés lett a vége: a függetlennek épp nem mondható bíró (aki a Naffőnök volt) nem jutott dűlőre, hogy ki dobta a több kosarat.

Imádok amúgy a nagyszülőknél lenni. Egyrészt hatalmas kertben bóklászhatok, akár órákon keresztül, másrészt Naffőnök gyakran kocsiba ültet és levisz az ottani Duna-partra, ami – akár egy nemzeti park – csodás természeti csodákat rejt magában, sok megkergetésre váró fekete rigóval.

Persze, a nagy csámborgások után rendszeresen egy utálatra méltó folyamat vár rám: a fürdés. Be kell kászálódnom a kádba, hogy a langyos zuhany lemoshassa mocskos tappancsaimat. Először még ellenkeztem, különösen a hajszárító ellen: minden áron „meg akartam harapni” a szerkenytyűből áramló hangos levegőt. Most már csak megadóan hagyom magam, hogy a mosdókagylóban ülve átszárítgassanak.

Összességében azt hiszem, elmondhatom magamról: boldog kiskutya vagyok. Féléves koromra (december 24-én töltöttem be a 6.-ik hónapot) elmondhatom, hogy rendszeresen járok be „dolgozni” Gazdi munkahelyére, voltam jazzkoncerten (na jó, így utólag be merem vallani, hogy ott el is aludtam), utaztam vonaton és BKV-val, oviba járok és ettem hízott libamájat. És – na jó, kiegyezem – egy döntetlen kosármeccset is hozzáadhatok a listámhoz.