Elköltöztem. Augusztus 30-án megérkeztem új otthonomba, amiben nincs se fű, se föld, csak padló és szőnyeg (utóbbi – nem mondom – egészen megfelelő szagú és állagú lesz egy kis pisivel megöntözve). Sok játékom van, azokat rághatom. A sípolós gumicsirke lábát és fejét nagyon szeretem csócsálni, és a gumilabda is kedvemre való. Gazdim sokat simogat, próbál kedvemben járni, ha sírdogálok, azonnal ott terem mellettem.
Alapvetően pár nap alatt összebarátkoztunk, néha azt sem tudom, ki követ kit. Egyszer én megyek utána, mint akit zsinóron rángatnak, egyszer pedig ő követ engem. Utóbbi esetében többnyire kis idegbajt vélek felfedezni részéről, és egy apró lapátot a kezében, valamint egy rendkívül büdös rongyot, amit ő csak Domestosos felmosónak hív. Eleinte azt hittem vadászik valamire, és engem akar befogni, hogy az elejtett vadat becserkésszem neki. Utóbb aztán kiderült, hogy a kakimra pályázik. Ízlések és pofonok. Ráadásul ilyenkor mindig az - általa csak fertőtlenítőnek nevezett ruhadarabot szorongatja a kezében - , majd a csomagom sikeres deponálása után kényszeresen dörzsöli a termés helyét. Mit akar ez fertőtleníteni, amikor épp azt próbálom megértetni vele, hogy egy kis pisitől és kakitól lesz végre ez az odú otthonos, no és illatos?!
Viszont a hasvakargatásra egészen jól beidomítottam. Elég, ha hanyatt vágom magam és máris simogató kezet érzek magamon. Szóval egészen okos kis gazdim lesz. Tanítható. Ha nyüsszögök, azonnal felvesz, ha játszani akarok, elég csak ártatlan borjú szemekkel a lábához sunnyognom, kettőt ide-odalibbenteni farkincámat, esetleg a számba venni az egyik üres jeges teás flakont, és máris hajlandó velem leülni a szőnyegre. Huzigálja a madzagos labdát. Nem mintha én ezt élvezném. Amikor elkapom a zsinór labdás végét, morogva próbálom tudtára adni, hogy elég már, ez a játék uncsi. De ő csak kuncog. Az én morgásomon. Ami erőteljes és felnőttes. Amikor ugatok, akkor is kinevet. De majd meglátjuk, hogy ki vakkant a végén.
És a legnagyobb sikerélményem: mindössze egy éjszakába telt, hogy sikerült felrimánkodnom magamat a pihe-puha almába. Bár annak nincs olyan szaga mint anyuékénak, de legalább gazdimat szimatolhatom ott, és nem kell egyedül elveszettnek éreznem magam egy kis kutyaágyacskának hívott, kényelmetlen izében.
Sok ember jön megcsodálni. A kedvencem két kislány, Lili és Luca, ők minden nap jönnek. „Jajj, de cuki” - mondják rám nap mint nap. Én persze azonnal bedobom a szunyát, legalábbis alvást mímelek, mert addig is vakargatják a fülemet.
Szeretek a teraszon nézelődni. Először alig mertem kitenni a lábamat, de aztán a mindenható, már-már drogként ható párizsi csodákat művelt. A parizerért bárhová, még egy macskaketrecbe is hajlandó lennék bemászni. Pedig az erkélyen nagy a zaj. Hosszú, sárga kígyózó járművek cikáznak ide-oda, szinte percenként. Gazdim süvöltve szidja őket, főleg éjszakánként, „a rohadt 47-est”.
Ezek az első napok élményei. Össze-vissza csak úgy odadobálgattam őket, mint egyelőre a terméseimet szerte a lakásban.
