Tudom, nem túl elegáns plagizálni, de nem olyan rég olvastam Szabó Magda Örömhozó, bánatvivő című könyvét. Az írónő elragadtatással és igazi, mélye szeretettel írt Évukáról, a cicájáról. Volt alkalmam személyesen is megtapasztalni, milyen önzetlen szeretet alakulhat ki kisállat és kisgazdija között.
Én már jobban vagyok, köszönöm, hogy érdeklődtök. No, és a sok-sok jókívánságot is. De a gyógyulás után új élményekkel, érzésekkel, tapasztalatokkal szembesültem. Ebben volt rossz és jó is. Először nem értettem, kisgazdim miért kuporog, és mit jelentenek azok a jelek, amiket láttam rajta. Sós lé folyt a szeméből és kipirosodott az orra és hüppögött. Nedves arcát pofimhoz nyomta, én meg csak nyalogattam az arcát ijedtemben, odavittem neki az összes játékomat. (A kanapé alá beszorult gumicsirkével igen csak megküzdöttem, húztam, ráncigáltam. Közben mindenféle hülye hangokat adott ki az a buta csirke: sípolt, szakadt, repedt. Végül óvatos farokcsóvával odavittem a földön mellettem ülő kis kedvencemhez, kezébe nyomtam a csirkét, fejemet ölébe tettem, és elővettem az igazi spániel nézésemet. Még nyüsszögtem is hozzá. Erre annyira megijedt, hogy engem megijeszt és összezavar, hogy azonnal abbahagyta a rinyálást.
Minden esetre jó tudni, hogy ez a módszer működik.
Szóval rossz volt emberi szomorúságot látni és végtelenül jó érzés volt vigasztalni.
No, de térjünk át a maradéktalanul vidám témákra. Egymáshoz egészen hasonló napok követik egymást. Végre egy kis következetesség és szabályszerűség: reggel 8 és fél 9 között 1-1,5 órás séta, utána alvás, vagy szerkesztőségben zabakunyerálás. A fotós kolléga a minap jó fokhagymás zalait hozott be. Hát az valami mennyei volt. No, de Éva kifejezetten nekem szánt kutyanasiját is szeretem. Petrától pedig szenzációs ajándékokat kaptam. Az Ő kutyáját Kiflinek hívják, de átmenetileg nem ez a kedves lány neveli. (Pedig igen csak jó dolga lenne nála.)
Na, de térjünk vissza a napi teendőkhöz. Kora délután egy séta a szerkesztőség környékén: barizás az óbudai kutyikkal, kombinálva az alkotói félórával, aztán vissza az irodába. Ott pedig szunya. Már amikor hagynak. Annyira szeretnek, hogy a legtöbben csak úgy tudnak elmenni mellettem, hogy megsimogatnak. Szerkesztőségi kutyának hívnak. Benne vagyok a beosztásban: ha kisgazdim sajtótájékoztatóra megy, az én nevem mellett az áll: „otthoni szundi”.
A délutáni program után jön az esti nagy séta. Az Infoparkba járunk. Labdázni nagyon szeretek, bár kisgazdim továbbra sem érti a játék lényegét. Állandóan eldobálja, ahelyett, hogy kergetne engem, míg én a gubacsot, gombócot, akármit a számban tartok és előtte fel-alágrasszálok.
Aztán hazaérünk megint 1-1,5 óra után, jön a vacsi, aminek színvonala igen csak ingadozó. Mert minek tudja be azt az ember kutyája, hogy egyszer pulykamell van, máskor meg száraz táp libamájkrémmel?!
Jobb esetben utána esti alvás jön. Kisgazdim szájából kiálló fogkeféről már általában azt sejtem, hogy ugorhatok fel az ágyra, és jelezhetem neki, hogy itt az alvás ideje. Mármint nekem. Ő azt csinál, amit akar. Bezzeg, amikor elmegy otthonról, akkor szomorú borjúszemmel nézek rá. Hátha bejön. Nem szokott. Viszont, amikor ismét együtt vagyunk, akkor nagyon jó. Szeretjük egymást, na!
Vau!
