Soha nem leszek képes felfogni, mi a francnak mosnak az emberek, miért jó a tiszta, számukra illatos, nekem viszont orrfacsaró, és tüsszögést generáló (apropó, tudtátok, hogy nem lehet nyitott szemmel tüsszenteni?) mosópor szagot árasztó ruha. Mondjátok már el nekem, választ szeretnék ezen kérdésemre.
Rudolf barátomnak például agyon finom illata van, ezért is fekszem rá
Én például imádok meghempergőzni az eső után a betonra kuszó, majd ott lassú haláltusa után életüket vesztő kukacokba vagy egy-egy madártetembe, de a döglött, oszló halakat imádom a legjobban. A múltkor rá is feküdtem egyre az Infopark kis tavánál, sőt a kiálló szálkákkal megvakartam a nyakamat és a fülemet. Isteni volt. Mennyei. Fenomenális. Illatoztam.
Kánaán
Persze, Kisgazdi nem így gondolta. Össze is vesztünk. Ő ugyanis innentől kezdve nem volt hajlandó a közelembe jönni. Hangosan lehordott mindenki füle hallatára, szerencse, hogy egy tök süket néni üldögélt csak a közelben. Káromkodott is: azt a jó kutya életbe, hogy mennél a pi..., ezt le sem merem írni...Olyan büdös vagy, mint a dög – tette hozzá. Én ezt gondoltam magamban: „Hülye vagy, mégis milyen illatot árasszak magamból? Kakisat? Tudod is te, mi az hogy fincsi illat? Barom. Állat...Ja, nem...az én vagyok”.
A veszekedés mindig kikészít (forrás:Humormaffia)
A hiszti csillapodtával megpróbáltam közelebb menni, de Kisgazdi úgy ugrott el előlem, mint akit bolha csípett meg. Végül aztán inkább a labdát választottam az ő társasága helyett. Az mégis csak csócsálható. Mígnem ezt a tevékenységemet is meguntam, szépen, orvul és csendben, hátulról becserkésztem, és egy igazi tappancsost ugrottam Kisgazdi hátsó fertájára. Hiába csóváltam a farkamat és jeleztem, hogy részemről hajlok a kibékülésre, ismét csak sivított. Ahelyett, hogy örült volna annak, hogy végre neki is fincsi illata van. Ráadásul helyes pikkelymaradványokat dörgöltem vadiúj szoknyájára. A kutya se érti az embereket. Tiszta hülyék, ízlésficamban szenvednek...
