Már szinte én magam is unalmasnak vélem, hogy így kell kezdenem: "bocs az eltűnésért, de annyi dolgom volt". Tudom, tudom, az ember kutyájának arra van ideje, amire akarja. Nos, nekem épp ez a mentségem. Olyan sok minden történt velem az elmúlt két és fél hónapban, hogy eszem ágában sem volt a klaviatúrán pötyögni mancsaimmal, vagy Kisgazdimnak lediktálni a gondolataimat. (Időközben kompromisszumra jutottunk: egy két parancs megtanulásáért cserébe, ő megtanult kutyául. Spanyol nyelvjárásban beszélgetünk, miután én spániel vagyok.)
Én már megtanultam, hogyan kell egy papucsot alaposan elfogyasztani, a Kisgazdim még nem
Folyamatosan okítjuk egymást: én heti egy alkalommal Kriszti, az oktató, segítségével megtanulok ülni, hívásra odaszaladni Kisgazdimhoz, cikk-cakkban sétálni, tempóváltás mellett ügetni – hopp azt a lovak szokták -, helyben maradni akár fekvő helyzetben, ugrani, megállni, ha padkához érek, és még sorolhatnám. Néha, egészen meg vagyok a Kisgazdimmal elégedve. Nem cseszeget a tanóra közben, és a pórázomat sem rángatja idegbajosan. Nem egyszer előfordult viszont, hogy az ég egy adta világon semmi kedvem sem volt a tanuláshoz, ekkor viszont kíméletlen jött a fojtás, a nyakamon szorult a hurok, és csúnyán néztek rám. A lustaságom oka pedig a depresszió és a kedvetlenség és a kamaszságból fakadó provokáció volt. Egyszerűen ki akartam deríteni, meddig mehetek el. Ez az időszak, illetve ezek az alkalmak már előrejelezték életem eddigi (egyik) legnagyobb történését.
Az új életszakasz előszele
Már hetek óta levert voltam, nem volt kedvem semmihez, és gömbölyödő pocakom is gyakran fájdogált. Mígnem elérkezett a szörnyű nap: nagylány lettem. Mindenütt maszatot hagytam magam után, fájdalmaim voltak, és csak aludni tudtam. Kisgazdim szerető simogatása sem segített. Pedig láttam kétségbeesett tekintetén, hogy mindent megtenne hangulatom javítása érdekében. Hülye bugyit kell hordanom a benti terekben, amit úgy utálok, mint a szart. Kényelmetlen. Állítólag még nagyjából két hét, és vége ennek a kínlódásnak, és "megyek a kés alá". Úgy érzem, jobb nem tudnom, hogy ez mit jelent.
Nehéz nőnek lenni
A minap így is egy rendkívül kellemetlen beavatkozáson estem át. Légcsőtükrözésen. Elkábítottak előtte, ami viszont nagyon klassz volt. Hallucinációim során vastag, húsos, zsíros velős csontokat szopogattam, macskák rohantak előttem hangosan vernyogva, apró pici pillangókra vetettem rá magam, pórázon vezettem Kisgazdimat, amikor nem fogadott szót, és akkor etettem meg őt egy fémtálból, amikor én akartam. Ő aludt a kis kuckómban, én meg az ő francia ágyában.
Infopark: itt szoktunk nap mint sétálni
Mindeközben – a való világban - egy csövet dugtak le a torkomon, folyadékot fecskendeztek be, majd azt visszaszívták. Végül elkezdtek ébresztgetni. Én azonban annyira élveztem ezt az illuminált állapotot, hogy az orvosilag előírt 10 perc helyett, még háromnegyed órát szundiztam. Kisgazdim elfehéredő ujjakkal gyürkélte saját csuklóját izgalmában, és finoman suttogott a fülembe. Számból félrelógó nyelvemet peckelgette. Végül meguntam a basztatását – már egy kicsit drogozni se hagyják az ember kutyáját -, és felébredtem. Hazamentünk, és még egy órán keresztül édesdeden alukáltam. Majd a szokásos farkcsóválás mellett hirtelen tágra nyitottam tűhegynyi pupillákat rejtő szememet, és ételért kuncsorogtam. A kaland elmúlt, a lepkék azóta nem kokketálnak velem, a macskák továbbra is undorítóak, de a kis dögök elmenekülnek előlem, mielőtt nagy kergetőzésbe kezdhetnénk, a pórázt nem én vezetem.
Ez már a balatonaligai terasz
Az élet olyannyira megváltozott, hogy még a helyszín is módosult – átmenetileg. Nyaralásnak hívott eseményen vettünk részt először nagymamámmal és gazdimmal, majd édes kettesben Balatonaligán. Hatalmas sétákat ugyan csak az első napokban tettünk, mert mint már korábban elugatott nagylányságom miatt elesett voltam, és inkább a hűvös, kertre néző teraszon szunyókáltam naphosszat.
Ez is
És a csattanó maradjon meg a beszámoló végére. Ha már nagylányságról beszélünk, ezúttal ünnepélyesen bejelentem: elvesztettem vízi szüzességem. Megtanultam ugyanis úszni. Először rettegtem bemenni a Balcsiba – hiába rossz kölyökkori élmények miatt ezidáig betegesen ódzkodtam mindentől ami nedves (kivéve, ha inni kell – természetesen). De Kisgazdim nagyon élelmesen előrement a homokos parton, majd combig érő víznél (nekem a nyakamat nyaldosták a hullámok), édesen hívogatott. Mindent bevezetett: a legtenyérbemászóbb arcot vágta, kedves, gurgulázó (teljesen őszintén szólva inkább idétlen) hangokat kiadva csalogatott be.
Egy Michael Phelbs hozzám képest kutya füle
Amikor már nem ért le a lábam, nagyon megijedtem: össze-visszakapálóztam mellső mancsaimmal, mire rájöttem, és egyúttal jó hangosan ki is ugattam a nagyvilágnak: „Te, ez jó”. Előtte még kicsit felugrottam gazdimra, aki így gyakorlatilag olyan vizes lett, hogy akár vizes pólós versenyen is indulhatott volna, és két mancsommal véresre karmolásztam a lábát (még mindig lila ott neki, hihi). Mindezt azonban csak azért csináltam, mert huncutságomból fakadóan imádom megtréfálni, és kicsikarni belőle azt a kétségbeesett, aggódó tekintetét. Ezt a kis úri murit letudva aztán – rákapva a vizes agility – ízére, ki-berohangáltam a vízbe az elhajított fadarabért. Mennyei volt. Több alkalommal is kipróbáltam.
És csak úszom és úszom - mellben
A két hetes nyaralásból hazatérve új tagot köszöntöttünk a falkában: Kisgazdimnak lakótársa van, közösen gyógyítjuk Őt, mert nagyon kedves, és beteg. De tudom, hogy az én szeretet-nyalintásaim majd segítenek. Most már csak azt várom, hogy ez a hülye tanga lekerüljön rólam, ismét a régi legyek, és kedvemre lobogtathassam hatalmas füleimet a nagy rohangálások közepette. Majd jelentkezem. De Ti is írhattok.
Vaú
