Rossz vagyok, de használható – ezt szoktam dúdolni, amikor kisgazdim felfedezi, hogy megint elloptam egy csipkés fehérneműjét a szárítóról. Amikor elhangzik az „Adod ide?” felszólítás, fogom magam, és nekilódulok, kezdődjön már végre a kergetőzés. Dehogy adom a bugyit, zoknit, harisnyát, amit nagy suttyomban sikerült elcsenni. Hát bolond ez a lány? Inkább meglógok előle, aki éppen ezért már megint késésben van. Ráadásul azzal, hogy az asztal alá bújok, nehezebben is fér hozzám, és még tovább tudom húzni az időt: maradjon még egy kicsit itthon, és a hülye munka helyett inkább mókázzuk át a napot. A cipőfűzőket is szeretem. A minap szétrágtam egyet. Nem mondom, hogy fincsi volt, de valamivel el kellett ütnöm az időt, míg kisgazdim a vendégével csacsorászott. Hát igen, ebből is látszik: unatkozom. És még mindig két hét, míg végre sétára foghatónak minősül gyermek immunrendszerem. Megkaptam ugyanis az utolsó szurit.
A szobafogság ellenére látom az igyekezetet, hogy kisgazdim (aki még mindig balgán hiszi és reméli, hogy egyszer falkavezér válhat belőle - oh, micsoda butuska lány ez) ide-oda rángat, utaztat. Felteszi azt a szörnyű nyakörvet, ami szoros és kényelmetlen és az égvilágon semmi értelme, meg a pórázt rá, és a nappaliban fel-alájárkál velem. Gyakorlásnak hívja ezt az idétlen ügymenetet. No, nem tagadom, megvolt a maga haszna, amikor saját lábamon (és végre nem az ölében) mehettem le a mélygarázsba. Nem, nem az utcára, csak a kocsi odújába. Bepattantam az autóba (igen, kérem szépen, ne tessék csodálkozni, egészen jó muri a kocsikázás), és nekilódultunk. Azt nem mondom, hogy a fejemet az ablakon kilógatva, füleimet lobogtatva utaztam volna, inkább csendben meghúzódtam az anyós ülésen, ahova bizonságosan be is kötöttek. Még el is szunyókáltam. Aztán megérkeztünk. Kisgazdim munkahelyén mindenki úgy fogadott, mintha nem látott volna még kiskutyát. Imádtak. Nem szerénykedem. Tényleg oda voltak értem. Még a legszőrösebb szívű, legmorcosabb ember szívét is megmelengettem és mosolyt fakasztottam arcára. Pláne, amikor kisgazdim óvatlanul fénymásolni indult, én meg nekifutottam felfedezni a zsúfolt helyiséget. Hű, mennyi szag volt ott. Szívesen maradtam volna, de hát várt a munka. Otthon újabb ruhadarabot vagy papucsot kellett eltulajdonítanom.
Hasonlóan kellemes kirándulásnak bizonyult, amikor már egy hosszabb út után egyik hétvégén megérkeztünk kisgazdim szülei házába. Hát ők is belém szerettek. Utoljára 6-7 éve hallott csaholást ez a ház, így olyan szeretetteljes közegben éreztem magam, hogy azt alig tudom ugatásba foglalni. Úgy játszottak velem, mint egy gyerekkel. Este pedig a csendes beszélgetés során jó volt odakucorogni a nappali szőnyegének közepére, ahonnan mindenkit szemmel tudtam tartani. És stikában - kisgazdim előtt titokban - egy csomó parizert kaptam.
De mi tagadás, ez még mindig nem elég. Mozgásigényem korommal együtt nő: néha annyira begőzölök, hogy legyek bár a „nagyszülőknél”, akár az otthoni kuckóban, egy perc alatt képes vagyok több száz métert eszetlenül lefutni. Mindig attól félek, hogy elhagyom az alkatrészeimet a nagy igyekezetben, és egyszer hátranézve magam mögött találom egyik lifegő fülemet vagy farkincámat. Előbbi ugyanis néha alig bírja tartani az iramot a futásban, és csak röpköd a fejem körül a nagy-nagy rohangálásban. De már tényleg csak két hét, és kitárul egy szép új világ.
