Mielőtt még olyan kutya lettem volna, aki imádja a szilvás unikumot és a tonhalas, szárított paradicsommal fűszerezett salátát, mielőtt vegetáriánus gazdim miatt elkezdtem rajongani a reszelt sárgarépáért, almával és dióval, mielőtt még megtanultam orrommal bekapcsolni a kis piros rádiót, hogy gazdim híreit meghallgassam, miközben ő érthetetlenebbnél érthetetlenebb kifejezésekkel dobálózik az éteren keresztül, mint például „acélipari visszaállamosíts”, „piaci pozícionálás”, mielőtt eszmélhettem és leesett volna a fenekemről a tojáshéj, akarom mondani mielőtt megtanultam volna csóválni hosszúra hagyott farkincámat, megszülettem. 2013 júniusában.
Egy budatétényi nyaralóház eldugott zugában ellett az anyám, Kokó, az apám, Bogyó és gazdijai aggódó szeme láttára. Hatan vagyunk testvérek, csukott szememmel az első napokban nem is láttam (s)ikerpárjaim szépségét, csak fincsi, tejszagukat éreztem. Az első hetek azzal teltek, hogy ettem, ittam, dolgomat végeztem, a kis elkerített kertecske részen játszottam, és Zoé bátyám fülét harapdáltam egészen addig, míg Ő akkorát nem harapott a faromba, hogy visításomra anyám aggódóan szét nem morgott minket.
Aztán egyre csak újabb és újabb kétlábú jelent meg, mire bátyáim és nővérem is lassan-lassan eltűntek mellőlem, és egyszerre már csak egyedüli kölyökként csüngtem anyámon. Végül egy szép, bár rohadt meleg napon, amikor az ember kutyája épp csak, hogy hanyatt fekve, hosszan elnyúlva, tappancsait szőrös feje és még igen csak rövid füle fölé emelve pihegni tud az árnyékban, megjelent valaki. Az én leendő gazdim.
Össze-visszagyurmázott velem: nem volt ugyan durva, de mi tagadás?! Szívesebben vettem volna, ha inkább félrevonulhatok, a forró kánikula elől hűvösre vágytam. Ehelyett ő az ölébe vett. Vakargatta pici buksimat. Csak félálomban észleltem a számomra érthetetlen szavakat, amelyeket anyámék gazdijaival váltott: oltás, elválasztás, táp, fizetési kondíciók, készpénzátvételi elismervény. Aztán mély álomba zuhantam. Pár nap múlva ismét találkoztunk.
Mit nyünnyög nekem itt ez a nő? - gondoltam a második, harmadik találkozásunk alkalmával. Fejhangon nyivákolva gyűrögette, simogatta szüleimet, (akik persze azonnal eldobták magukat, és kéjenc arcot vágva, hagyták, hogy a hasukat vakarják). Nem mondom, amikor végre békén hagyott engem, és az ölében elalszom, az azért baromi jó volt. Főleg, ha hanyatt vághattam magam, miközben a nyakamat bizergálta.
A negyedik látogatása után kezdtem sejteni: több lesz ez egy futó kalandnál. Lehet, hogy egy életre szóló kapcsolat van születőben? Nyünnyögés ide vagy oda, megkedveltem, aminek egy arcnyalintással jelét is adtam. Málnának szólított, de én természetesen nem hallgattam még a nevemre. Miért is tettem volna? Mindenki elnézte még akkori tudatlanságomat, hiszen pici voltam. És ez a néni elvégre kedves volt, és ahogy beszélgetett anyukám gazdijával, az is kiderült, tud ezt-azt a kutyákról. Tehát nem lehetek majd az otthon ülős típus, ebből előbb-utóbb tanítás lesz. Kölyökként viszont még ki tudtam használni éretlenségemet. No és azt is a saját fegyveremnek tekintettem, hogy nyolc-kilenc hetesen elbűvölően bájos voltam, mindenki elájult tőlem, csinálhattam, amit akartam.
