Most, hogy kicsit csökkent a csócsálhatnékom, és sikerült megrágcsálnom mindent, ami él és mozog, no meg azt is, ami nem él és nem mozog, ismét asztalhoz ülök, és beszámolok a fejleményekről. Írásom egyre pallérozottabb, bizonyára Ti is látjátok, ez a sok-sok kisgazdim mellett, olvasással töltött óráknak köszönhető. Esténként most is egy rém vicces riport sorozatot olvas egy brit újságíró tollából, amely a pszichopatákról szól. Madarat tolláról, kutyát gazdájáról?...
Muszáj valamivel eltöltenem az időt, még két hét, míg kimehetek az utcára. Mint említettem, ami cincálható volt, abba már belemélyesztettem tűhegyes fogaimat, a könyveket ugyan szeretem, de az esti órák kevésnek bizonyulnak a teljes napi szobafogsághoz képest.
Néha ugyan a nappaliban található könyvekből kilógó könyvjelzőket próbálom eltulajdonítani, mire kisgazdim haját tépve rohan utánam, mert épp kergethetnékje támad, és néha sok-sok ember jön odúnkba, ami antiszociális hozzáállásomat is csökkenti, és így egyre nő a nyüzsi, ennek ellenére be kell, hogy valljam, mehetnékem van már. Ki, a szabadba.
Már nem elég, ha a teraszon ülök, és a villamosokat és az utca nyüzsgését kémlelem. Már nem elég, ha kisgazdim „értekezlet” címén házibulit szervez, és 10-15 ember simogatja buksimat, én meg azonnal hanyatt vágom magam, hogy „hé, a hasamat is vakargassátok!”.. (Értekezlet, mi?! Hát szőrös az én hátam, Muci?) Már nem elég, hogy napi háromszor 20 percet rohangálok a sípoló csirkémmel a számban. Látom, hogy kisgazdim mindent megtesz a jólétem érdekében: finomabbnál finomabb étkekkel kényeztet (a minap szőlőt eszegettünk a szőnyegen ücsörögve); fésülgeti gyarapodó szőrzetemet, idegbajosan rángatja előttem a játékaimat, ez kezd kissé kevésnek bizonyulni.
Már mennék szaglászni, már bele-beledugnám orrocskámat más kutyák farába, csak az ismerkedés végett, már kapkodnám apró lábaimat gazdim mellett (persze egyelőre szigorúan pórázon), már futkorásznék, de minderre még várni kell. Két hetet. Egy örökkévalóságnak tűnik most.
