Az elmúlt héten csoda érdekes dolgokat és tevékenységeket tanultam meg. Például az egyik legizgalmasabb időtöltés az unatkozás. Kis gazdim nem is gondolná (ahogy elhagyva az odút valóban nem is gondolja) mi mindent lehet nagy egyedül létemben megrongálni, szétcincálni, elrágni, lebontani, lefejteni. Az első igazi nagy áldozatok meg is születettek. Azt hitte ez a kis lüke, hogy ha a vécéajtót bezárja, a cipőit elrakja, attól még nem találok magamnak csócsálni valót? Azt hiszem, most jó ideig nem hagyja majd az elolvasott napilapokat és hetilapokat a konyhában, a legalsó szekrény legalsó polcán. Jaj, de kis szeleburdi. No, és gyanítom, az étkező asztal alá tett szőnyegnek is új helyet fog találni. Leginkább a kukában, mert hogy a gyönyörű szőttes anyagból mára rongydarab lett.
Az unatkozáson kívül kezdek barátkozni is. Kis gazdim egy-egy jó barátja továbbra is feljön és megcsodál. Jaj, de jót kuncogtam magamban, mikor a minap ajtót nyitottunk, megláttam egy kedves, szimpatikus kopasz fiút, aki közölte a gazdimmal: „ez szerelem első látásra”. Hát nem az én kis tanítványomra gondolt, hanem rám. Hihi. Akarom vakkantani: vauuuuu. Lili és Luca is csoda aranyosak, amint himbálják előttem kedvenc játékaimat. Néha megkegyelmezek nekik, és elfutok értük, de most már szívesebben vackolódom be az ölükbe, olyan finom gyerekillatuk van.
Az unatkozáson és az ismerkedésen kívül megtanultam emberi nyelven panaszkodni. Már ha nyelvnek lehet nevezni ezt a makogást, amit ezek a kétlábúak bubognak, amikor kinyitják a szájukat. Valamit ugyanis nagyon próbál velem kis gazdim megtaníttatni, amit viszont én nem tudok szó nélkül, vagyis panasz nélkül hagyni. Azt hiszem, valami olyasmihez próbál szoktatni, aminek négy kereke van és gurul, és szörnyen zajos. A minap ölbe vett (hm, azt szeretem), majd levitt ebbe a szörmedvénybe, egy csomó nasi volt a zsebébe, beült velem a hátsó ülésre, duruzsolt valamit, meg tömött ezzel a szörnyű, rágós, se bűze, se szaga jellegű, nasinak csúfolt izével. Majd előre ült, és szöszmötölt, aminek eredményeként iszonyú morgás tört fel pici hátsóm alól. Esküszöm, Apu, Kokó nem tudott így morogni, pedig ő aztán ki tudta ereszteni a hangját, ha fegyelmezni akart. De az jó volt. Aput szeretem. Na szóval, nem bírtam tovább, és ígyaz emberi bubogó hanghoz hasonlókat kiadva kezdtem el gazdimnak könyörögni, hogy azonnal jöjjön és üljön mellém vagy vigyen innen el, haza az odúba. Perceken keresztül panaszkodtam neki, csak mondtam mondtam a fülébe. És ő visszadurmogott, és – azt hiszem – próbált megnyugtatni. Valami olyasmit mondott, hogy „akkor mára elég, majd holnap kicsit tovább megyünk”. MIIIIIIII? Na, ne! Azóta alszom. Ki kell pihenni ezt a traumát.
Viszont még valamit elsajátítottam: hogyan kell „megfőzni” a gazdit. Akarom ugatni rávenni őt, hogy főzzön végre valami finomat és ne azt a szar tápot kelljen ennem. Elég egy kicsit bágyadtabbnak mutatkoznom, pici hasmenést produkálnom, és máris jön a pulykamell medalion főzve rizzsel és sok sárgarépával. Egész hétvégén azt ettem. Már főzi is az újabb adagot a gazdi...de azt hiszem, nem ártana neki is tanulnia valami újat.
