Több mint egy hónapja nem jelentkeztem. De ennek csak egy oka volt: felpörögtek az események. Kiszabadultam a lakás fogságából, és napi 3 órát sétálok, futkosok, húzom kisgazdimat a pórázomon, mert egyszerűen képtelen megérteni, hogy a galambokat kergetni kell, és hogy az a járdaszegély igenis gyorsan eltűnhet, ha nem sietünk. Oviba járok, ahol már négy alkalommal riogattam a kis yorkie-kat vagy éppen fostam össze magam egy velem egy idős vizslától. Kisgazdim munkahelyén én is igyekszem komoly melóval, azaz alvással tölteni a napot, és ezzel végre bevésetni a "kedves kollégák" fejébe, hogy aludni igenis jó, és sokkal jobban tennék, ha ők is inkább eldőlnének, ahelyett, hogy a billentyűzetet vernék, és két leütés között engem abajgatnának. Na de túlságosan nekiiramodtam. Próbáljuk meg szépen sorjában lekövetni az eseményeket (nem mintha a lassú tempó az erényeim közé tartozna.)
Séta, szabadság: szeretem. Első utcán tett látogatásomat Dunaújvárosban, egy kertvárosi részen tettem kisgazdim és anyukája (a Parizeres Néni) társaságában. Mindenhonnan csúnya nagy kutyák óbégattak ránk, de azért akadt egy-egy kedves szomszéd is, akik farkukat csóválva csendben, maximum kis nyüsszentéssel köszöntöttek. A kedvencem Husky volt. Kisgazdimmal legalábbis ezt a nevet adtuk neki (nem túl fantáziadúsan). Husky egy elhagyatott, építkezés alatt álló ház udvarán él. Egyedül. Megszakad érte a szívünk, mert különben tök ari és kedves. Kisgazdim szülei háza mellett, közvetlen szomszédom egy Bernie pásztor, akit Berninek hívok magamban - jó, jó a kreativitás tényleg nem az erősségem. Szóval ők a legeslegkedvencebb sógoraim, akiket - szigorúan kerítésen túl - szívesen köszöntök.
A vidéki kirándulás azonban más, új élményeket is hozott. A kertvárosi házban ugyanis a Parizeres Nénivel él a Nagy Ember. Hát vele akkorákat lehet játszani, hogy csak na. Ha lefekszik a földre, akkor úgy kell megmászni mint egy hegyet, ami önmagában nagy móka. De már attól is beindulok, ha az egyik játékommal kezd el cukkolni, mindig bepörgök. A múltkor a nagy tréfálkozásban véletlenül be is pisiltem - egy picit. A kertben eszemet és fülemet vesztve (merthogy az csak úgy lobog a szélben) egyszerűen nem lehet betelni a rohangálással.Van a Nagypapa :-) Jaj, hát Ő is nagyon cuki, és a kutyája, Sári is. Több alkalommal mentünk el a Duna-partra sétálni. Sári pedig mindig a védelmemre kelt, mert kisgazdim és nagypapája elmélyülten beszélgetett, míg mi nagynénémmel (Sári) a vakondtúrásokat néztük mereven, bal mellső lábunkat felemelve, hátha előbújik végre valami. Nem bújt. Bezzeg más nagykutyák odajöttek, de a gardedam-om vigyázott erkölcseimre.
Első budapesti sétáink alkalmával ismertem meg Onit. Ő a legjobb haverom. Képzeljétek egy Blue Roan angol cocker spániel, ötéves, és igazán nagyon kedves és okos. Ő is mindig védelmezni akar, ha a nagy játék közepette számomra még ismeretlen kutya rohan oda hozzám ismerkedni. Mi tagadás, kicsit - állítólag - hisztis vagyok, és éppen ezért erős hajlamom van arra, hogy előbb sikítsak mintsem tényleg történne bármi is. (Hiába, van ez a kutya-gazdi hasonlóság, tudjátok.) Onival minden nap legalább egyszer teszünk egy másfél-két órás sétát az Infoparkban, ahol szabadon, póráz nélkül kergetőzhetek, vagy a kisgazdim tanítgat valami klikkelő hang és sok-sok jutinasi (jó kifejezés, mi?) segítségével. Már le tudok ülni, vissza tud hívni, ha elkóborolnék, és, ha lábait keresztezve menetel, akkor én is szlalomozom.
Mindezt az oviban tanultuk. Nagyon szeretek odajárni. Hétvégenként van. Az első alkalom éppen november 2-ára esett, így csak a fővárostól 40 kilométerre lévő telep volt nyitva, de kisgazdim oda is elvitt. Hajnali fél 9-kor kezdődött a foglalkozás. Majd összecsináltam magam az első alkalommal. A legutóbbinál viszont már - ami Őrmezőn van - megnőtt a pofám, és én kezdtem el terrorizálni a kicsiket. Kisgazdim szerint ez nem túl elegáns, de megtehetem, mert még kicsi vagyok, alig 5 hónapos, így rosszalkodhatok.
Kaptam szurikat, csipet (az valami szörnyű volt), antibiotikumot, mert torokgyulladásom volt egy kiadós esőben tett séta után, és hasmenésem is volt bibibibi. De kisgazdim odaadóan ápolt, ami azt jelenti, hogy kitartóan küzdött velem napi kétszer, hogy lenyomja a torkomon azt a rémes ízű gyógyszert. Brrrr, de rossz volt. Gondoltam is rá, hogy kicsit megharapom kisgazdimat, de kezdek rájönni, hogy a keze sérülékenyebb, mintsem egyre erősebb fogazatom harapását elviselje.
Most épp bent vagyunk az egyik munkahelyén. Hajnali fél 5-kor keltett fel. Úgy néztem rá, mint egy szardarabra, hogy fel mer kelteni ilyen korán. Bár a hasonlat nem igazán jó, mert a kutyák kölyökkorukban igenis imádnak büdös ürülékben vagy döglött tetemben hempergőzni. (Egyszer előbbit már meg is tettem, csúnya szidást és hasmenést kaptam utána.) Szóval a mai riadó után úgy néztem kisgazdimra mint egy macskára, de végül 20 percet még visszadőltem, amíg ő zuhanyozott, meg miegyebek. Tudjátok, smink, meg kutyafüle. :-) Aztán félóra kutyaséta a sötétben, gyors reggeli és hopp az autóba, máris kezdődik a munka. A másik helyet is szeretem. Ott mindig bebújok az asztal alá, és hajlamos vagyok akár az egész napot végig aludni, de persze csak, ha kétóránként lemehetek pisilni. Na, az egy érdekes mutatvánnyal jár együtt. A szerkesztőségi irodaház házi rendje ugyanis nem engedi, hogy munkakutyán kívül bármilyen négylábú betegye a lábát az épületbe. Hiába mondtam én kisgazdimnak, hogy verekedje ki magának, és állítsa azt, hogy velem jobban megy a meló. Ehelyett minden egyes alkalommal úgy kell becsempésznie a portán. Mostanra kiderült: a portások mindent tudnak. Sejtik, hogy kisgazdim kétórás időközönkénti megjelenése, vállán egy mozgó sporttasival, nem véletlen. A táska egy kiskutyát - engem - rejt. Hogy miért nézik el mégis ezt a kis turpisságot? Hát egyrészt azért, amit nem győzök hangsúlyozni: elbűvölő vagyok. Másrészt: megtaláltuk a szükséges kiskaput. A házirend így szól: az épületbe tilos bármilyen nem munka céljából használt állatot "lábon" behozni.
