Tudom, tudom, régen vettem a fáradtságot, hogy tappancsaimmal a klaviatúrát ütve beszámoljak a mindennapjaimról, de igazán megérthetitek: nagyon elfoglalt vagyok. Tündi-bündi énem lassan kikristályosodik, féléves koromra majdnem sikerült elsajátítanom – sőt, talán tökélyre is fejlesztettem – az igazán szomorú, tipikus spániel-nézést. Ezzel majdnem mindent el tudok érni. (No, nem a Kisgazdimnál, aki idő közben Naffőnökké avanzsált, hanem mindenki másnál.) Könyörgő pillantásomnak köszönhetően például a Főni Anyukája, a Parizeres Néni a karácsonyi nagy zaba után becsempészett a tálkámba egy-egy hízott libamáj darabkát (mondván, ha Naffőnök enne húst, ez biztos az ő része lenne.) Nem hiszem, hogy ezt sok kutya utánam tudná csinálni.
A sok-sok tennivalónál maradva: oviba járok. Hétvégenként – amikor az ember kutyája végre alhatna délig, Főni az ébresztő órát felhúzva rángat el, hogy sok hülyeséget hallgassak és tanulás címén hülyére zabálhassam magam éhgyomorra jutalomfalatokkal. Az okítás során ugyanis a legfinomabb falatok csurrannak-cseppennek a számba, ha végre hajtom a kívánt feladatot. Gyakran azt gondolom: ezen ne múljék. Fellököm én az orrommal azt a bóját, ha ezért cserébe mennyei pulykamelléfilé darabkákat kaphatok reggelire.
Az ovi mellett megtanultam ész nélkül, önfeledten játszani. Ha más kutyákkal találkozom az utcán (de néha az oviban is), hatalmasakat kergetőzünk. Azt igazán imádom. De lehet pajkoskodni labdákkal is. No, nem arra gondolok, amikor Főni Apukájával, a Nagyemberrel kosaraztunk. Ott majdnem veszekedés lett a vége: a függetlennek épp nem mondható bíró (aki a Naffőnök volt) nem jutott dűlőre, hogy ki dobta a több kosarat.
Imádok amúgy a nagyszülőknél lenni. Egyrészt hatalmas kertben bóklászhatok, akár órákon keresztül, másrészt Naffőnök gyakran kocsiba ültet és levisz az ottani Duna-partra, ami – akár egy nemzeti park – csodás természeti csodákat rejt magában, sok megkergetésre váró fekete rigóval.
Persze, a nagy csámborgások után rendszeresen egy utálatra méltó folyamat vár rám: a fürdés. Be kell kászálódnom a kádba, hogy a langyos zuhany lemoshassa mocskos tappancsaimat. Először még ellenkeztem, különösen a hajszárító ellen: minden áron „meg akartam harapni” a szerkenytyűből áramló hangos levegőt. Most már csak megadóan hagyom magam, hogy a mosdókagylóban ülve átszárítgassanak.
Összességében azt hiszem, elmondhatom magamról: boldog kiskutya vagyok. Féléves koromra (december 24-én töltöttem be a 6.-ik hónapot) elmondhatom, hogy rendszeresen járok be „dolgozni” Gazdi munkahelyére, voltam jazzkoncerten (na jó, így utólag be merem vallani, hogy ott el is aludtam), utaztam vonaton és BKV-val, oviba járok és ettem hízott libamájat. És – na jó, kiegyezem – egy döntetlen kosármeccset is hozzáadhatok a listámhoz.
