Valóban igaz az állítás: a gazdi előbb-utóbb hasonlít a kutyájára. Ennek első jelei már az én kis gazdi-tanítványomon is kezdenek megmutatkozni. Például ugyanúgy szereti a nyers és főtt sárgarépát mint én. A görögdinnyével hasonló a helyzet. Igaz, ő vega, én kutyalétemre nyilván nem lehetek az. Ha rosszban sántikál, és ezért megszidom, akkor még ő "ugat" vissza először, próbálja kicsikarni, hogy övé legyen az utolsó számomra érthetetlen vakkantás-szerű hangkezdemény, majd amikor észreveszi, hogy ez nem fog menni, fogja magát, háttal nekem leül a szoba egyik sarkába, hátra-hátrasandít, majd egy-két perc múlva rám kacsint, kibékülünk, és máris szent a béke. Képtelen a haragtartásra.
Szereti az embereket, barátoknak hívja őket,nekem mindig kell egy kis idő, amíg „feloldódom”. Barátai kedves jelzőkkel illetnek, mint például hogy milyen finom illatom van: fincsi tejszagúnak hívott az egyik, a másik a frissen sült cipót emlegette, miután megsimogatta a buksimat.
Ja, és kis gazdim ugyanúgy szereti tükörben nézegetni magát mint én. Az előszobában minden villanyt felkapcsol, majd a szeme közelében kezd el matatni mancsával, minek következtében hirtelen nagyobb szempillája lesz mint volt. Nem értem, hogy csinálja, minden esetre örülök, hogy nekem nem kell ilyen hülyeségekkel foglalatoskodnom. Elég, ha leülök magammal szemben és megcsodálom, milyen édes, kedves, aranyos és szőrös vagyok.
Az esti olvasásért is odavagyunk. Most épp egy Frida Kahlo életéről és munkásságáról szóló művet olvas, de este rendszeresen odakucorodom mellé, bele-beletekintek az oldalakba és lassan betűzve rágcsálom az újonnan tanult szavakat és kifejezéseket. Már egész jól megy az olvasás.
A közös szórakozást illetően nagyon szereti, ha elmegyek a rágható csavaros játékomért és visszaviszem neki, hogy megint eldobhassa. Most, hogy végre nem csúszik a nappali, hanem egy szőnyegpadlónak nevezett izé miatt egészen olyan mintha egy kertben rohangálhatnék, kezdem igazán otthon érezni magam. (Bár azt nem igen hagyja kis gazdám, hogy ezt az új „gyepet” is felavassam.)
Egy furcsa változásra is figyelmes lettem: egyre többet vagyok egyedül. Volt ugyan arra is precedens (ezt a szót most tanultam), hogy egy kedves ember feljött és kutyaszitterkedett, miközben hagyta, hogy gazdim papucsát rágcsáljam (gazdim ezt soha nem hagyja, minek ekkora szigor?!). Mindeközben a barátocska lábát is meg-megcsócsáltam az asztal alatt, miközben ő dolgozott. Később meg is mutatta a munkáját, azt hiszem, ez egy nagyon tehetséges ember. Igazi írói véna...jól használom ezt a kifejezést?
Gazdim néha este is magamra hagy. A pénteki húzását nem nagyon értékeltem. Sokáig volt távol, mikor hazajött, percekig csak panaszkodtam, és mondtam-mondtam a magamét. Aztán kiengesztelt. Azt mondta, hogy pár hét, és én is vele mehetek.
Hm....nagyon finom illatok terjengenek. Azt hiszem, kis gazdimat kezdem jól beidomítani a vasárnapi ünnepi ebéd fogalmára. Épp pulykamellből csinál húslevest nekem. Persze a leves és a zöldség fele-fele alapon lesz szétosztva, a husi viszont maradéktalanul az enyém. Még két hét, és málnaecetben és borban pácolt bélszín lesz szombaton vacsorára. Nomen est omen.
