Elmúltam hét hónapos, azt hiszem itt az ideje, hogy foglalkozást válasszak magamnak. Elsőként a lakberendező ugrott be. Remek tehetségnek bizonyulok benne – gazdim szerint. Mindig elképed ugyanis, amikor pár órás távolléte után - időarányosan, ahány óra egyedüllét, annyi centi – lefejtek egy kis anyagot a szőnyegéből. A kettes opció a hivatalos hókotró. Amint leesett ugyanis az első szilárd csapadék, izgága orrommal porszívóztam fel, amennyit csak tudtam. Nyilván meg is hempergőztem benne, ahol meg nagyon magas volt a hótakaró, ott magasan ugra-bugráltam benne, hogy kilássak, de utóbbi két tevékenységgel nem sikerült megszabadulni az utcákat eltorlaszoló mennyiségtől. Lehetnék még újságíró is: rádiós és napilapos egyaránt. Amennyit ugyanis a két szerkesztőségben vagyok, lassan eltanulom, hogyan kell beleugatni az adásba, és miként kell a gazdim figyelmét elterelni úgy, hogy hülyeségeket írjon le.
Nem tagadom viszont, néha unatkozom. Hiába próbálnak velem az úgynevezett kollégák játszani, barátkozni, továbbra is tartózkodó és bizalmatlan vagyok. Elég egy hangos szó, megijedek, és azonnal anyám lábánál (ez a gazdim) kushadok bent az asztal alatt. Csak akkor vagyok hajlandó oldódni, ha én akarok. Akkor viszont kifejezetten szeretek felfedező utakra menni a dolgozóban. Tele van csomó helyiséggel, és az emberek mind-mind fincsi falatokkal próbálnak magukhoz édesgetni.
Apropó falat: gazdim próbál a kedvemben járni, és – bár ő maga undorodik tőle – mégis gyakran csinál nekem valami nyaka-vagy más húslevest, aminek fő tartalmát (természetesen nem a zöldséget értem) pillanatok alatt eltűntetem. (Amikor valaki sértegetni akar, azt mondja, hogy állítólag úgy dorombolok ilyenkor, mint egy macska. Nem szeretem a macskákat. A galambokat se. A varjak nagyok, azok megkergetésével meg sem próbálkozom.) Ezen kívül imádom a májkrémekkel összedzsumázott akármiket, a halat, a főtt répát, a tojásért odáig vagyok és – kéretik nem röhögni – a túrós rétest. Akárhányszor gazdimmal megyünk be a lap szerkesztőségébe, bemegyünk a sütishez, aki már szó nélkül vágja nekünk le a rétest. Legfeljebb annyit kérdez, hogy egyet vagy kettőt kérünk-e.
A réteses jó 100 méterre van az irodaház bejáratától, addig ketten el is majszoljuk általában a sütit. Ha gazdim jó hangulatban van, akkor a tésztából és a túróból vegyesen ad, többet mint magának. Ha nincs jó hangulatban, a háromnegyedét is el-eltördeli és a számba adja. (Illetve én kiveszem a kezéből, amire ő gyakran kissé morózusan rám szól.) Merthogy igazából tudok én szépen is kérni: „ül” parancsra például nagy boci szemekkel ránézek és kuncsorgok.
És ha már étel és „ül” parancs. Túl vagyok az első tanításon is. Gazdim ugyanis elvitt egy oktatóhoz, aki nagyon kedves, és megpróbált a pórázfegyelemre tanítani, a „fekszik” és a „lábhoz igazodj”, „hozzám” parancsok teljesítésére oktatni. Nem reménytelen, sőt abszolút reményteli „esetnek” tartott. Méghogy eset?! Én?!
Azért is döntöttünk az ovi elhagyásán, mert ott már nem volt sok újdonság, ami a társasági életet illeti, akadtak új barátaim, akikkel rendszeresen – ha nem is naponta – találkozom. Itt van például Jakab, a tacskó. Este fél 7-kor szoktunk randizni, és hatalmas bandázásba torkollik a találka. Van abban minden: birkó, rohangálás, kergetőzés. Aztán Shelly, a gyönyörű argentin dog. Nagyon okos kutya, van tőle mit tanulnom. Persze méreteit tekintve vele nehezebben tudok játszani, elég, ha rám tappancsol, máris kész vagyok. (Igaz, gazdim szerit rém hisztis vagyok. Még hozzám sem érnek, máris sivítok. Erre szoktam mondani én, hogy amilyen a gazdi, olyan a kutya…) Szeretem még Mókust, Thort, akik mind-mind kölyökkutyák, Bocit, Kókuszt és Teddyt. Bátor egy nagyon félénk agár (nem röhög), de ő is oldódik a társaságunkban. Dali egy másik agár, aki úgy fut mint egy nyúl. Ja, nem. Agár.
Más szórakozási formákat is próbálgatunk, bár ez inkább a gazdimnak kedves. A múltkori lerángatott egy koncertre. Majd összepisiltem magamat a zajtól, valami Kéknyúl nevű együttes játszott a Lámpásban (ahol már saját nevemmel ellátott – közös – itatótálam van.) Aztán rájöttem, hiába a hiszti, innen ugyan mi nem megyünk egy darabig haza. Így úgy döntöttem, a zaj ellenére alszom. Hátha túlhorkolom a zenészeket és abbahagyják a játékot.
Majd még jövök. Vau!
