Azt a kutya életbe, csak most látom utolsó bejegyzésem dátumát: hiányoztam? Hát persze, ne is válaszoljatok! Közelít a második születésnapom, és időközben én lettem a világ legédesebb ebe. (Nem két b-vel, eggyel. Fő a hejjes írás). Nyilvánvaló tény, hogy az elmúlt majd' egy év történéseit nem fogom tudni mind megemlíteni, így – jobb híján – leginkább a közelmúltra tekintsünk vissza. (Ez a rész a bevezető, a többi bejegyzésben jön a móka és kacagás.)
Labda-addikció
Kérdezhetitek, most miért ültem le ismét a laptop elé, félretaszítva Kisgazdimat, hogy egyre nagyobb mancsaimat az egyre kisebbnek tűnő billentyűzeten koptassam. Egyszerűen nem értem, miért kell ennek az emberszabásúnak, kétlábúnak állandóan gép előtt ülnie. Nem elég, hogy bent a szerkesztőségben is folyamatosan monitor előtt gubbaszt, kis kuckónkba hazaérve is első mozdulata – miután friss vízzel megtöltötte itatótálamat, hjaj a kis szerencsétlennek nem győztem éjszakánként hangosan tologatni a „poharamat”, hogy végre ébredjen már fel, és adjon innom – bekacsolni a laptopját. No, de most hogy elfoglaltam méltó helyemet a tudományos, kutató és nevelő munkámat folytatandó. Francba azzal, hogy már elfelejtettem a mondat/bekezdés elejét, kit érdekel? Mi vagyok én, újságíró?
Felolvasás
Szóval, képzeljétek el – termetes agyatokkal, aminek csak 10 százalékát használjátok ki, szemben az én 99,9 százalékával – újabb ihletet egy kutyatársam írásaiból merítettem. Kisgazdim esténként Demény, a kötsög művét olvassa fel, miközben én pihe-puha párnán nyugtatom hatalmas – rántott húsra, párizsi vagy bécsi szeletre...nem, bécsi ...vagy rántott, áh francba a részletekkel – emlékeztető füleimmel felszerelt álomszép buksimat. Többször próbáltam már megkóstolni ezt a két lebernyeget, de maximum rálépni tudtam. Olyan lehet ez, mint az embereknél: ők a könyöküket nem tudják megnyalni. (Fogadjunk, hogy olvasva soraimat, azonban kipróbáltátok a műveletet. De erre még egy jógimester sem képes.)
Add nekem az 1 %-odat-nézés
Demény könyve zseniális, míg Kisgazdim hangosan fel-felröhög és megszakítja az olvasást, én csak szolidan, tehát NEM harsányan kuncogok magamban. Bárcsak fele ennyire viccesen tudnék írni. De majd most elsajátítom ezt a tulajdonságot is. Most rohanok, mert rohanhatnékom van. Ígérem, nem várok sokat a következő bejegyzéssel.
Vuh...vuh
