Jaj, nagyon beteg voltam: eddig összesen négy szurit kaptam két alkalommal, fostam, hánytam, fájt a torkom és köhögtem is. Még sétálni sem volt kedvem. Azt mondják, valami járványos, vírusos csúnyaságot nyaltam be. De azért történtek jó dolgok is az elmúlt hónapban.
Kapaszkodtam gazdim nyakába mint egy kisgyerek, akárhányszor elvitt a dokihoz. Remegtem mint egy agárkolléga, úgy féltem. Lerobbantam ugyanis; nem kicsit. Úgy kezdődött, hogy egy hétfői hajnal után egyre gyengébbnek éreztem magam. Gazdim kérdezgette, mi a baj, de mivel nem tud ugatni, ezért nem voltam képes tudomására hozni, hogy fáj a hasam. Nem kellett sok idő, rájött.
Összehánytam ugyanis a kocsiját a lehető legnagyobb dugó közepette, miközben telefonált az autóban. Nem örült, ennek ellenére, azonnal félreállt, megsimogatta a buksim, nyünnyögött, kipucolta, amit tudott, és már mondta is le az összes programját. Elvitt a doktorhoz. Ott megállapították, hogy beleestem a járványba: vírus. Kaptam injekciókat: visítottam mint egy kismalac, akit vágóhídra visznek. Kisgazdim majdnem elsírta magát. (Pedig a fele csak hiszti volt részemről.) Két nap múlva még mindig gyengécske voltam. Még a szerkesztőségben is észrevették rajtam. Viszont megható volt, milyen szeretettel fordultak felém: mindenki valami finomsággal akart volna kedveskedni, nekem meg épp ezt nem engedte meg a gazdim. „Csak” pulykamell filét és valami gyógytápot ehettem.
Ma megyünk még egy kontrollra, de nagyon remélem, már nem bökdösnek meg. Jobban vagyok ugyanis: sétálni is nagyobb kedvvel indulok neki, visszatért az állandó farok-csóválhatnékom, és éjszakánként sem ülök rá kisgazdim fejére, csak hogy minél közelebb bújhassak hozzá elesettségemben. El voltam kutyátlanodva, na.
De, csak hogy a serpenyő másik felére is rakjunk valamit és meglegyen a balance, mesélek jót is. Járok tanító nénihez: egészen pontosan heti egyszer visz el gazdim egyéni oktatásra (Az oviból eljöttünk, úgy éreztem, ott már nem igen foglalkoznak velünk. Többnyire beálltak a gazdik az oktatóval a terep közepére, csacsogtak, sok hasznos tanács is elhangzott persze, de a gazdi-kutya közös feladatok el-elmaradtak.)
Bezzeg most! Kriszti a tanárom: egy csoda aranyos lány. Második alkalommal három színes labdát kaptam tőle ajándékba. Mindeközben gazdimmal együtt tanít minket, hogyan tudunk együttműködni, úgy, hogy gazdimnak is megmaradjon az illúziója, hogy ő irányít, és én is a feladatok teljesítése után minél több jutalom falathoz jussak. Így megmarad a káposzta, és a kecske is jól lakik. Mondhatnánk, a juti-virslit ugyan én megeszem, de a gazdi elégedett.)
Imádom azokat a napokat, amikor nem kell hajnalozni (nem sokára már egyáltalán nem megyünk a rádióba), és lehet sokáig aludni, és hatalmas sétával kezdeni a napot. Ilyenkor legalább másfél órát tekergünk kettecskén a gazdimmal, egy-egy arra néző kollégát megkergetek (vagy ők engem), labdázás is van, meg verébkergetés. A minap láttam az Infopark kis tavában két tá’s-t (kacsát), de valamiért gazdim pórázra tett, még mielőtt észrevettem volna őket. Pedig, hjaj, de tudtam volna velük mit kezdeni. Megkockáztatom, még a vízbe is beugrottam volna, hogy kicsit eljátszadozzak velük.
Most ismét nagyon különleges hétvége jön: megyek ugyanis vidékre-haza, ott lesz a Parizeres Néni és a Nagy Ember, a Nagypapa és a nagynénim, Sári. Már alig várom.
Vau Nektek, és csontos napot!
