Málna kutya és gazdája

Több mint egy hónapja nem jelentkeztem. De ennek csak egy oka volt: felpörögtek az események. Kiszabadultam a lakás fogságából, és napi 3 órát sétálok, futkosok, húzom kisgazdimat a pórázomon, mert egyszerűen képtelen megérteni, hogy a galambokat kergetni kell, és hogy az a járdaszegély igenis gyorsan eltűnhet, ha nem sietünk. Oviba járok, ahol már négy alkalommal riogattam a kis yorkie-kat vagy éppen fostam össze magam egy velem egy idős vizslától. Kisgazdim munkahelyén én is igyekszem komoly melóval, azaz alvással tölteni a napot, és ezzel végre bevésetni a "kedves kollégák" fejébe, hogy aludni igenis jó, és sokkal jobban tennék, ha ők is inkább eldőlnének, ahelyett, hogy a billentyűzetet vernék, és két leütés között engem abajgatnának. Na de túlságosan nekiiramodtam. Próbáljuk meg szépen sorjában lekövetni az eseményeket (nem mintha a lassú tempó az erényeim közé tartozna.)

 

Séta, szabadság: szeretem. Első utcán tett látogatásomat Dunaújvárosban, egy kertvárosi részen tettem kisgazdim és anyukája (a Parizeres Néni) társaságában. Mindenhonnan csúnya nagy kutyák óbégattak ránk, de azért akadt egy-egy kedves szomszéd is, akik farkukat csóválva csendben, maximum kis nyüsszentéssel köszöntöttek. A kedvencem Husky volt. Kisgazdimmal legalábbis ezt a nevet adtuk neki (nem túl fantáziadúsan). Husky egy elhagyatott, építkezés alatt álló ház udvarán él. Egyedül. Megszakad érte a szívünk, mert különben tök ari és kedves. Kisgazdim szülei háza mellett, közvetlen szomszédom egy Bernie pásztor, akit Berninek hívok magamban - jó, jó a kreativitás tényleg nem az erősségem. Szóval ők a legeslegkedvencebb sógoraim, akiket - szigorúan kerítésen túl - szívesen köszöntök.

A vidéki kirándulás azonban más, új élményeket is hozott. A kertvárosi házban ugyanis a Parizeres Nénivel él a Nagy Ember. Hát vele akkorákat lehet játszani, hogy csak na. Ha lefekszik a földre, akkor úgy kell megmászni mint egy hegyet, ami önmagában nagy móka. De már attól is beindulok, ha az egyik játékommal kezd el cukkolni, mindig bepörgök. A múltkor a nagy tréfálkozásban véletlenül be is pisiltem - egy picit. A kertben eszemet és fülemet vesztve (merthogy az csak úgy lobog a szélben) egyszerűen nem lehet betelni a rohangálással.Van a Nagypapa :-) Jaj, hát Ő is nagyon cuki, és a kutyája, Sári is. Több alkalommal mentünk el a Duna-partra sétálni. Sári pedig mindig a védelmemre kelt, mert kisgazdim és nagypapája elmélyülten beszélgetett, míg mi nagynénémmel (Sári) a vakondtúrásokat néztük mereven, bal mellső lábunkat felemelve, hátha előbújik végre valami. Nem bújt. Bezzeg más nagykutyák odajöttek, de a gardedam-om vigyázott erkölcseimre.

Első budapesti sétáink alkalmával ismertem meg Onit. Ő a legjobb haverom. Képzeljétek egy Blue Roan angol cocker spániel, ötéves, és igazán nagyon kedves és okos. Ő is mindig védelmezni akar, ha a nagy játék közepette számomra még ismeretlen kutya rohan oda hozzám ismerkedni. Mi tagadás, kicsit - állítólag - hisztis vagyok, és éppen ezért erős hajlamom van arra, hogy előbb sikítsak mintsem tényleg történne bármi is. (Hiába, van ez a kutya-gazdi hasonlóság, tudjátok.) Onival minden nap legalább egyszer teszünk egy másfél-két órás sétát az Infoparkban, ahol szabadon, póráz nélkül kergetőzhetek, vagy a kisgazdim tanítgat valami klikkelő hang és sok-sok jutinasi (jó kifejezés, mi?) segítségével. Már le tudok ülni, vissza tud hívni, ha elkóborolnék, és, ha lábait keresztezve menetel, akkor én is szlalomozom.

Mindezt az oviban tanultuk. Nagyon szeretek odajárni. Hétvégenként van. Az első alkalom éppen november 2-ára esett, így csak a fővárostól 40 kilométerre lévő telep volt nyitva, de kisgazdim oda is elvitt. Hajnali fél 9-kor kezdődött a foglalkozás. Majd összecsináltam magam az első alkalommal. A legutóbbinál viszont már - ami Őrmezőn van - megnőtt a pofám, és én kezdtem el terrorizálni a kicsiket. Kisgazdim szerint ez nem túl elegáns, de megtehetem, mert még kicsi vagyok, alig 5 hónapos, így rosszalkodhatok.

Kaptam szurikat, csipet (az valami szörnyű volt), antibiotikumot, mert torokgyulladásom volt egy kiadós esőben tett séta után, és hasmenésem is volt bibibibi. De kisgazdim odaadóan ápolt, ami azt jelenti, hogy kitartóan küzdött velem napi kétszer, hogy lenyomja a torkomon azt a rémes ízű gyógyszert. Brrrr, de rossz volt. Gondoltam is rá, hogy kicsit megharapom kisgazdimat, de kezdek rájönni, hogy a keze sérülékenyebb, mintsem egyre erősebb fogazatom harapását elviselje.

Most épp bent vagyunk az egyik munkahelyén. Hajnali fél 5-kor keltett fel. Úgy néztem rá, mint egy szardarabra, hogy fel mer kelteni ilyen korán. Bár a hasonlat nem igazán jó, mert a kutyák kölyökkorukban igenis imádnak büdös ürülékben vagy döglött tetemben hempergőzni. (Egyszer előbbit már meg is tettem, csúnya szidást és hasmenést kaptam utána.) Szóval a mai riadó után úgy néztem kisgazdimra mint egy macskára, de végül 20 percet még visszadőltem, amíg ő zuhanyozott, meg miegyebek. Tudjátok, smink, meg kutyafüle. :-) Aztán félóra kutyaséta a sötétben, gyors reggeli és hopp az autóba, máris kezdődik a munka. A másik helyet is szeretem. Ott mindig bebújok az asztal alá, és hajlamos vagyok akár az egész napot végig aludni, de persze csak, ha kétóránként lemehetek pisilni. Na, az egy érdekes mutatvánnyal jár együtt. A szerkesztőségi irodaház házi rendje ugyanis nem engedi, hogy munkakutyán kívül bármilyen négylábú betegye a lábát az épületbe. Hiába mondtam én kisgazdimnak, hogy verekedje ki magának, és állítsa azt, hogy velem jobban megy a meló. Ehelyett minden egyes alkalommal úgy kell becsempésznie a portán. Mostanra kiderült: a portások mindent tudnak. Sejtik, hogy kisgazdim kétórás időközönkénti megjelenése, vállán egy mozgó sporttasival, nem véletlen. A táska egy kiskutyát - engem - rejt. Hogy miért nézik el mégis ezt a kis turpisságot? Hát egyrészt azért, amit nem győzök hangsúlyozni: elbűvölő vagyok. Másrészt: megtaláltuk a szükséges kiskaput. A házirend így szól: az épületbe tilos bármilyen nem munka céljából használt állatot "lábon" behozni.

Most megyek, de ígérem, hamar jelentkezem. Vakk

Rossz vagyok, de használható – ezt szoktam dúdolni, amikor kisgazdim felfedezi, hogy megint elloptam egy csipkés fehérneműjét a szárítóról. Amikor elhangzik az „Adod ide?” felszólítás, fogom magam, és nekilódulok, kezdődjön már végre a kergetőzés. Dehogy adom a bugyit, zoknit, harisnyát, amit nagy suttyomban sikerült elcsenni. Hát bolond ez a lány? Inkább meglógok előle, aki éppen ezért már megint késésben van. Ráadásul azzal, hogy az asztal alá bújok, nehezebben is fér hozzám, és még tovább tudom húzni az időt: maradjon még egy kicsit itthon, és a hülye munka helyett inkább mókázzuk át a napot. A cipőfűzőket is szeretem. A minap szétrágtam egyet. Nem mondom, hogy fincsi volt, de valamivel el kellett ütnöm az időt, míg kisgazdim a vendégével csacsorászott. Hát igen, ebből is látszik: unatkozom. És még mindig két hét, míg végre sétára foghatónak minősül gyermek immunrendszerem. Megkaptam ugyanis az utolsó szurit.

A szobafogság ellenére látom az igyekezetet, hogy kisgazdim (aki még mindig balgán hiszi és reméli, hogy egyszer falkavezér válhat belőle - oh, micsoda butuska lány ez) ide-oda rángat, utaztat. Felteszi azt a szörnyű nyakörvet, ami szoros és kényelmetlen és az égvilágon semmi értelme, meg a pórázt rá, és a nappaliban fel-alájárkál velem. Gyakorlásnak hívja ezt az idétlen ügymenetet. No, nem tagadom, megvolt a maga haszna, amikor saját lábamon (és végre nem az ölében) mehettem le a mélygarázsba. Nem, nem az utcára, csak a kocsi odújába. Bepattantam az autóba (igen, kérem szépen, ne tessék csodálkozni, egészen jó muri a kocsikázás), és nekilódultunk. Azt nem mondom, hogy a fejemet az ablakon kilógatva, füleimet lobogtatva utaztam volna, inkább csendben meghúzódtam az anyós ülésen, ahova bizonságosan be is kötöttek. Még el is szunyókáltam. Aztán megérkeztünk. Kisgazdim munkahelyén mindenki úgy fogadott, mintha nem látott volna még kiskutyát. Imádtak. Nem szerénykedem. Tényleg oda voltak értem. Még a legszőrösebb szívű, legmorcosabb ember szívét is megmelengettem és mosolyt fakasztottam arcára. Pláne, amikor kisgazdim óvatlanul fénymásolni indult, én meg nekifutottam felfedezni a zsúfolt helyiséget. Hű, mennyi szag volt ott. Szívesen maradtam volna, de hát várt a munka. Otthon újabb ruhadarabot vagy papucsot kellett eltulajdonítanom.

Hasonlóan kellemes kirándulásnak bizonyult, amikor már egy hosszabb út után egyik hétvégén megérkeztünk kisgazdim szülei házába. Hát ők is belém szerettek. Utoljára 6-7 éve hallott csaholást ez a ház, így olyan szeretetteljes közegben éreztem magam, hogy azt alig tudom ugatásba foglalni. Úgy játszottak velem, mint egy gyerekkel. Este pedig a csendes beszélgetés során jó volt odakucorogni a nappali szőnyegének közepére, ahonnan mindenkit szemmel tudtam tartani. És stikában - kisgazdim előtt titokban - egy csomó parizert kaptam. 

De mi tagadás, ez még mindig nem elég. Mozgásigényem korommal együtt nő: néha annyira begőzölök, hogy legyek bár a „nagyszülőknél”, akár az otthoni kuckóban, egy perc alatt képes vagyok több száz métert eszetlenül lefutni. Mindig attól félek, hogy elhagyom az alkatrészeimet a nagy igyekezetben, és egyszer hátranézve magam mögött találom egyik lifegő fülemet vagy farkincámat. Előbbi ugyanis néha alig bírja tartani az iramot a futásban, és csak röpköd a fejem körül a nagy-nagy rohangálásban. De már tényleg csak két hét, és kitárul egy szép új világ.

Most, hogy kicsit csökkent a csócsálhatnékom, és sikerült megrágcsálnom mindent, ami él és mozog, no meg azt is, ami nem él és nem mozog, ismét asztalhoz ülök, és beszámolok a fejleményekről. Írásom egyre pallérozottabb, bizonyára Ti is látjátok, ez a sok-sok kisgazdim mellett, olvasással töltött óráknak köszönhető. Esténként most is egy rém vicces riport sorozatot olvas egy brit újságíró tollából, amely a pszichopatákról szól. Madarat tolláról, kutyát gazdájáról?...

Muszáj valamivel eltöltenem az időt, még két hét, míg kimehetek az utcára. Mint említettem, ami cincálható volt, abba már belemélyesztettem tűhegyes fogaimat, a könyveket ugyan szeretem, de az esti órák kevésnek bizonyulnak a teljes napi szobafogsághoz képest.

Néha ugyan a nappaliban található könyvekből kilógó könyvjelzőket próbálom eltulajdonítani, mire kisgazdim haját tépve rohan utánam, mert épp kergethetnékje támad, és néha sok-sok ember jön odúnkba, ami antiszociális hozzáállásomat is csökkenti, és így egyre nő a nyüzsi, ennek ellenére be kell, hogy valljam, mehetnékem van már. Ki, a szabadba.

Már nem elég, ha a teraszon ülök, és a villamosokat és az utca nyüzsgését kémlelem. Már nem elég, ha kisgazdim „értekezlet” címén házibulit szervez, és 10-15 ember simogatja buksimat, én meg azonnal hanyatt vágom magam, hogy „hé, a hasamat is vakargassátok!”.. (Értekezlet, mi?! Hát szőrös az én hátam, Muci?) Már nem elég, hogy napi háromszor 20 percet rohangálok a sípoló csirkémmel a számban. Látom, hogy kisgazdim mindent megtesz a jólétem érdekében: finomabbnál finomabb étkekkel kényeztet (a minap szőlőt eszegettünk a szőnyegen ücsörögve); fésülgeti gyarapodó szőrzetemet, idegbajosan rángatja előttem a játékaimat, ez kezd kissé kevésnek bizonyulni.

Már mennék szaglászni, már bele-beledugnám orrocskámat más kutyák farába, csak az ismerkedés végett, már kapkodnám apró lábaimat gazdim mellett (persze egyelőre szigorúan pórázon), már futkorásznék, de minderre még várni kell. Két hetet. Egy örökkévalóságnak tűnik most.

Bocs, de most baromira nem érek rá írogatni és fotózkodni. Rágcsálnom kell. Mindent. Asztallábat, vendégcipőt, szőnyeget, polcsarkat, könyvet, DVD-t.

És a lopkodásban is örömömet lelem. Imádom, ha kisgazdim elől hagyja a zokniját és egyéb ruha darabjait, a szemüvegét, a tusfürdős flakonját, a müzliszeletét. (Utóbbinak csak a csomagolása nem ízlett, és egy-egy mazsola darab is a fogamba ragadt.)

Áh, ott maradt az ágyon a telefonja....rohanok...

Az elmúlt héten csoda érdekes dolgokat és tevékenységeket tanultam meg. Például az egyik legizgalmasabb időtöltés az unatkozás. Kis gazdim nem is gondolná (ahogy elhagyva az odút valóban nem is gondolja) mi mindent lehet nagy egyedül létemben megrongálni, szétcincálni, elrágni, lebontani, lefejteni. Az első igazi nagy áldozatok meg is születettek. Azt hitte ez a kis lüke, hogy ha a vécéajtót bezárja, a cipőit elrakja, attól még nem találok magamnak csócsálni valót? Azt hiszem, most jó ideig nem hagyja majd az elolvasott napilapokat és hetilapokat a konyhában, a legalsó szekrény legalsó polcán. Jaj, de kis szeleburdi. No, és gyanítom, az étkező asztal alá tett szőnyegnek is új helyet fog találni. Leginkább a kukában, mert hogy a gyönyörű szőttes anyagból mára rongydarab lett.

Az unatkozáson kívül kezdek barátkozni is. Kis gazdim egy-egy jó barátja továbbra is feljön és megcsodál. Jaj, de jót kuncogtam magamban, mikor a minap ajtót nyitottunk, megláttam egy kedves, szimpatikus kopasz fiút, aki közölte a gazdimmal: „ez szerelem első látásra”. Hát nem az én kis tanítványomra gondolt, hanem rám. Hihi. Akarom vakkantani: vauuuuu. Lili és Luca is csoda aranyosak, amint himbálják előttem kedvenc játékaimat. Néha megkegyelmezek nekik, és elfutok értük, de most már szívesebben vackolódom be az ölükbe, olyan finom gyerekillatuk van.

Az unatkozáson és az ismerkedésen kívül megtanultam emberi nyelven panaszkodni. Már ha nyelvnek lehet nevezni ezt a makogást, amit ezek a kétlábúak bubognak, amikor kinyitják a szájukat. Valamit ugyanis nagyon próbál velem kis gazdim megtaníttatni, amit viszont én nem tudok szó nélkül, vagyis panasz nélkül hagyni. Azt hiszem, valami olyasmihez próbál szoktatni, aminek négy kereke van és gurul, és szörnyen zajos. A minap ölbe vett (hm, azt szeretem), majd levitt ebbe a szörmedvénybe, egy csomó nasi volt a zsebébe, beült velem a hátsó ülésre, duruzsolt valamit, meg tömött ezzel a szörnyű, rágós, se bűze, se szaga jellegű, nasinak csúfolt izével. Majd előre ült, és szöszmötölt, aminek eredményeként iszonyú morgás tört fel pici hátsóm alól. Esküszöm, Apu, Kokó nem tudott így morogni, pedig ő aztán ki tudta ereszteni a hangját, ha fegyelmezni akart. De az jó volt. Aput szeretem. Na szóval, nem bírtam tovább, és ígyaz emberi bubogó hanghoz hasonlókat kiadva kezdtem el gazdimnak könyörögni, hogy azonnal jöjjön és üljön mellém vagy vigyen innen el, haza az odúba. Perceken keresztül panaszkodtam neki, csak mondtam mondtam a fülébe. És ő visszadurmogott, és – azt hiszem – próbált megnyugtatni. Valami olyasmit mondott, hogy „akkor mára elég, majd holnap kicsit tovább megyünk”. MIIIIIIII? Na, ne! Azóta alszom. Ki kell pihenni ezt a traumát.

Viszont még valamit elsajátítottam: hogyan kell „megfőzni” a gazdit. Akarom ugatni rávenni őt, hogy főzzön végre valami finomat és ne azt a szar tápot kelljen ennem. Elég egy kicsit bágyadtabbnak mutatkoznom, pici hasmenést produkálnom, és máris jön a pulykamell medalion főzve rizzsel és sok sárgarépával. Egész hétvégén azt ettem. Már főzi is az újabb adagot a gazdi...de azt hiszem, nem ártana neki is tanulnia valami újat.