Málna kutya és gazdája

Valóban igaz az állítás: a gazdi előbb-utóbb hasonlít a kutyájára. Ennek első jelei már az én kis gazdi-tanítványomon is kezdenek megmutatkozni. Például ugyanúgy szereti a nyers és főtt sárgarépát mint én. A görögdinnyével hasonló a helyzet. Igaz, ő vega, én kutyalétemre nyilván nem lehetek az. Ha rosszban sántikál, és ezért megszidom, akkor még ő "ugat" vissza először, próbálja kicsikarni, hogy övé legyen az utolsó számomra érthetetlen vakkantás-szerű hangkezdemény, majd amikor észreveszi, hogy ez nem fog menni, fogja magát, háttal nekem leül a szoba egyik sarkába, hátra-hátrasandít, majd egy-két perc múlva rám kacsint, kibékülünk, és máris szent a béke. Képtelen a haragtartásra.

Szereti az embereket, barátoknak hívja őket,nekem mindig kell egy kis idő, amíg „feloldódom”. Barátai kedves jelzőkkel illetnek, mint például hogy milyen finom illatom van: fincsi tejszagúnak hívott az egyik, a másik a frissen sült cipót emlegette, miután megsimogatta a buksimat.

Ja, és kis gazdim ugyanúgy szereti tükörben nézegetni magát mint én. Az előszobában minden villanyt felkapcsol, majd a szeme közelében kezd el matatni mancsával, minek következtében hirtelen nagyobb szempillája lesz mint volt. Nem értem, hogy csinálja, minden esetre örülök, hogy nekem nem kell ilyen hülyeségekkel foglalatoskodnom. Elég, ha leülök magammal szemben és megcsodálom, milyen édes, kedves, aranyos és szőrös vagyok.

Az esti olvasásért is odavagyunk. Most épp egy Frida Kahlo életéről és munkásságáról szóló művet olvas, de este rendszeresen odakucorodom mellé, bele-beletekintek az oldalakba és lassan betűzve rágcsálom az újonnan tanult szavakat és kifejezéseket. Már egész jól megy az olvasás.

A közös szórakozást illetően nagyon szereti, ha elmegyek a rágható csavaros játékomért és visszaviszem neki, hogy megint eldobhassa. Most, hogy végre nem csúszik a nappali, hanem egy szőnyegpadlónak nevezett izé miatt egészen olyan mintha egy kertben rohangálhatnék, kezdem igazán otthon érezni magam. (Bár azt nem igen hagyja kis gazdám, hogy ezt az új „gyepet” is felavassam.)

Egy furcsa változásra is figyelmes lettem: egyre többet vagyok egyedül. Volt ugyan arra is precedens (ezt a szót most tanultam), hogy egy kedves ember feljött és kutyaszitterkedett, miközben hagyta, hogy gazdim papucsát rágcsáljam (gazdim ezt soha nem hagyja, minek ekkora szigor?!). Mindeközben a barátocska lábát is meg-megcsócsáltam az asztal alatt, miközben ő dolgozott. Később meg is mutatta a munkáját, azt hiszem, ez egy nagyon tehetséges ember. Igazi írói véna...jól használom ezt a kifejezést?

Gazdim néha este is magamra hagy. A pénteki húzását nem nagyon értékeltem. Sokáig volt távol, mikor hazajött, percekig csak panaszkodtam, és mondtam-mondtam a magamét. Aztán kiengesztelt. Azt mondta, hogy pár hét, és én is vele mehetek.

Hm....nagyon finom illatok terjengenek. Azt hiszem, kis gazdimat kezdem jól beidomítani a vasárnapi ünnepi ebéd fogalmára. Épp pulykamellből csinál húslevest nekem. Persze a leves és a zöldség fele-fele alapon lesz szétosztva, a husi viszont maradéktalanul az enyém. Még két hét, és málnaecetben és borban pácolt bélszín lesz szombaton vacsorára. Nomen est omen.

Esküszöm, ez egyre hülyébb. Már több mint egy hete szoktatom, tanítom, hogy milyen nyüsszögés, vakkantás, morgás mit jelent, csak bambán vagy gügyögve néz rám. Minden apró kis rezdülésemre azt hiszi, hogy dolgomat szeretném végezni, ezért, hogy némi örömet okozzak neki, igyekszem kedvének megfelelni, és kimenni azokra a rongyokra, ami az egykori jó szagú füvet helyettesíti. Egy-egy pisit azért még dobok ide-oda, csak hogy izgalmasabb legyen az élet. Ráadásul ilyenkor előveszi azt a hosszú lécet, aminek a végén bozontos szőrök vannak, és miután elkezdni azt jobbra-balra rángatni eltakarítva nyomaimat, két mellső lábamat egyszerre felkapva rácsapok a bozontokra, harcolunk egy kicsit ezért a zsákmányért (ami nem ehető) és ez a kis hülye végre megérti, hogy mi is a játék lényege. Ilyenkor aztán morogva, vakkantgatva, elrettentő hangomat kieresztve próbálom megmutatni, ki is az úr(nő) ebben az alomban. Többnyire el is kapom a nyél végét, de aztán mindig elveszi és a játéknak vége. Ezen a téren még van egy kis tanulnivalója. Nem egy könnyen akarja rám bízni ennek a két személyes falkának az irányítását.

Játékként a teraszon egy labdát szokott gurigatni nekem. Tiszta hülye...mért nem megy érte ő, ha már ennyire játszani akar?! Nagy kegyesen néha lefoglalom őt, és igyekszem kifárasztani. Elmegyek a gumigömbért, és visszaviszem neki. De két-három menet után inkább megpróbálom rávenni valami értelmesebb tennivalóra.

Ha már a valódi játéknál tartunk: imádom, amikor tappancsait egy jól rágható – általa csak – papucsnak hívott rétegbe burkolja. Attól teljesen megrészegedem, mert jól bele lehet mélyeszteni a fogaimat, csak nem kapkodná a hátsó lábait ilyen gyorsan. Morgok, ugatok, mindent megteszek, hogy megszerezzem ezt a kincset, de mi tagadás, azt hiszem, rejtegeti. No, majd meglátjuk, ki vakkant a végén. Vadászkutyaként egy-kettőre kiszimatolom a helyét és szétcincálom.

Alfaszukaként próbálom más dolgokra is tanítani ezt a kétlábút, de egyelőre elég önfejűnek tűnik. Hálát adok az égnek, amikor néha végre magamra hagy, miközben (falkatagként hallom a gondolatait), és tudom, milyen lelkiismeret furdalással megy el otthonról, ha csak egy-két órára is. Pedig de jó is tud az lenni. Olyankor szusszanok egyet és rákészülök az újabb menetre, amikor szórakoztatni kell.

Meg kell hagyni a hét folyamán egy alkalommal viszont nagyon jó volt odabújni hozzá. Ahhoz a kétlábúhoz mentünk, aki már csúnyán megbökött egyszer egy tűvel. Hát most nem belém vájta megint azt az izét?! Kis gazdim csak szorított a karjában, és próbált csitítani, mert alfalányként szégyen ide vagy oda, visítottam, mint egy bébi. A falkatag hazaérve leheveredett mellém a szőnyegre, csendesen mormogott valamit a szokásos érthetetlen nyelvén és simogatta a fejemet, fülemet, torkomat, hasamat. Egy pár óra múlva jobban éreztem magam, így ismét nekiálltam szórakoztatni.

Na, most futok, mert megint kezd magához térni, és muszáj lesz valami játékot kitalálni neki.

Elköltöztem. Augusztus 30-án megérkeztem új otthonomba, amiben nincs se fű, se föld, csak padló és szőnyeg (utóbbi – nem mondom – egészen megfelelő szagú és állagú lesz egy kis pisivel megöntözve). Sok játékom van, azokat rághatom. A sípolós gumicsirke lábát és fejét nagyon szeretem csócsálni, és a gumilabda is kedvemre való. Gazdim sokat simogat, próbál kedvemben járni, ha sírdogálok, azonnal ott terem mellettem.

Alapvetően pár nap alatt összebarátkoztunk, néha azt sem tudom, ki követ kit. Egyszer én megyek utána, mint akit zsinóron rángatnak, egyszer pedig ő követ engem. Utóbbi esetében többnyire kis idegbajt vélek felfedezni részéről, és egy apró lapátot a kezében, valamint egy rendkívül büdös rongyot, amit ő csak Domestosos felmosónak hív. Eleinte azt hittem vadászik valamire, és engem akar befogni, hogy az elejtett vadat becserkésszem neki. Utóbb aztán kiderült, hogy a kakimra pályázik. Ízlések és pofonok. Ráadásul ilyenkor mindig az - általa csak fertőtlenítőnek nevezett ruhadarabot szorongatja a kezében - , majd a csomagom sikeres deponálása után kényszeresen dörzsöli a termés helyét. Mit akar ez fertőtleníteni, amikor épp azt próbálom megértetni vele, hogy egy kis pisitől és kakitól lesz végre ez az odú otthonos, no és illatos?!

Viszont a hasvakargatásra egészen jól beidomítottam. Elég, ha hanyatt vágom magam és máris simogató kezet érzek magamon. Szóval egészen okos kis gazdim lesz. Tanítható. Ha nyüsszögök, azonnal felvesz, ha játszani akarok, elég csak ártatlan borjú szemekkel a lábához sunnyognom, kettőt ide-odalibbenteni farkincámat, esetleg a számba venni az egyik üres jeges teás flakont, és máris hajlandó velem leülni a szőnyegre. Huzigálja a madzagos labdát. Nem mintha én ezt élvezném. Amikor elkapom a zsinór labdás végét, morogva próbálom tudtára adni, hogy elég már, ez a játék uncsi. De ő csak kuncog. Az én morgásomon. Ami erőteljes és felnőttes. Amikor ugatok, akkor is kinevet. De majd meglátjuk, hogy ki vakkant a végén.

És a legnagyobb sikerélményem: mindössze egy éjszakába telt, hogy sikerült felrimánkodnom magamat a pihe-puha almába. Bár annak nincs olyan szaga mint anyuékénak, de legalább gazdimat szimatolhatom ott, és nem kell egyedül elveszettnek éreznem magam egy kis kutyaágyacskának hívott, kényelmetlen izében.

Sok ember jön megcsodálni. A kedvencem két kislány, Lili és Luca, ők minden nap jönnek. „Jajj, de cuki” - mondják rám nap mint nap. Én persze azonnal bedobom a szunyát, legalábbis alvást mímelek, mert addig is vakargatják a fülemet.

Szeretek a teraszon nézelődni. Először alig mertem kitenni a lábamat, de aztán a mindenható, már-már drogként ható párizsi csodákat művelt. A parizerért bárhová, még egy macskaketrecbe is hajlandó lennék bemászni. Pedig az erkélyen nagy a zaj. Hosszú, sárga kígyózó járművek cikáznak ide-oda, szinte percenként. Gazdim süvöltve szidja őket, főleg éjszakánként, „a rohadt 47-est”.

Ezek az első napok élményei. Össze-vissza csak úgy odadobálgattam őket, mint egyelőre a terméseimet szerte a lakásban.

Mielőtt még olyan kutya lettem volna, aki imádja a szilvás unikumot és a tonhalas, szárított paradicsommal fűszerezett salátát, mielőtt vegetáriánus gazdim miatt elkezdtem rajongani a reszelt sárgarépáért, almával és dióval, mielőtt még megtanultam orrommal bekapcsolni a kis piros rádiót, hogy gazdim híreit meghallgassam, miközben ő érthetetlenebbnél érthetetlenebb kifejezésekkel dobálózik az éteren keresztül, mint például „acélipari visszaállamosíts”, „piaci pozícionálás”, mielőtt eszmélhettem és leesett volna a fenekemről a tojáshéj, akarom mondani mielőtt megtanultam volna csóválni hosszúra hagyott farkincámat, megszülettem. 2013 júniusában.

Egy budatétényi nyaralóház eldugott zugában ellett az anyám, Kokó, az apám, Bogyó és gazdijai aggódó szeme láttára. Hatan vagyunk testvérek, csukott szememmel az első napokban nem is láttam (s)ikerpárjaim szépségét, csak fincsi, tejszagukat éreztem. Az első hetek azzal teltek, hogy ettem, ittam, dolgomat végeztem, a kis elkerített kertecske részen játszottam, és Zoé bátyám fülét harapdáltam egészen addig, míg Ő akkorát nem harapott a faromba, hogy visításomra anyám aggódóan szét nem morgott minket.

Aztán egyre csak újabb és újabb kétlábú jelent meg, mire bátyáim és nővérem is lassan-lassan eltűntek mellőlem, és egyszerre már csak egyedüli kölyökként csüngtem anyámon. Végül egy szép, bár rohadt meleg napon, amikor az ember kutyája épp csak, hogy hanyatt fekve, hosszan elnyúlva, tappancsait szőrös feje és még igen csak rövid füle fölé emelve pihegni tud az árnyékban, megjelent valaki. Az én leendő gazdim.

Össze-visszagyurmázott velem: nem volt ugyan durva, de mi tagadás?! Szívesebben vettem volna, ha inkább félrevonulhatok, a forró kánikula elől hűvösre vágytam. Ehelyett ő az ölébe vett. Vakargatta pici buksimat. Csak félálomban észleltem a számomra érthetetlen szavakat, amelyeket anyámék gazdijaival váltott: oltás, elválasztás, táp, fizetési kondíciók, készpénzátvételi elismervény. Aztán mély álomba zuhantam. Pár nap múlva ismét találkoztunk.

Mit nyünnyög nekem itt ez a nő?  - gondoltam a második, harmadik találkozásunk alkalmával. Fejhangon nyivákolva gyűrögette, simogatta szüleimet, (akik persze azonnal eldobták magukat, és kéjenc arcot vágva, hagyták, hogy a hasukat vakarják). Nem mondom, amikor végre békén hagyott engem, és az ölében elalszom, az azért baromi jó volt. Főleg, ha hanyatt vághattam magam, miközben a nyakamat bizergálta.

A negyedik látogatása után kezdtem sejteni: több lesz ez egy futó kalandnál. Lehet, hogy egy életre szóló kapcsolat van születőben? Nyünnyögés ide vagy oda, megkedveltem, aminek egy arcnyalintással jelét is adtam. Málnának szólított, de én természetesen nem hallgattam még a nevemre. Miért is tettem volna? Mindenki elnézte még akkori tudatlanságomat, hiszen pici voltam. És ez a néni elvégre kedves volt, és ahogy beszélgetett anyukám gazdijával, az is kiderült, tud ezt-azt a kutyákról. Tehát nem lehetek majd az otthon ülős típus, ebből előbb-utóbb tanítás lesz.  Kölyökként viszont még ki tudtam használni éretlenségemet. No és azt is a saját fegyveremnek tekintettem, hogy nyolc-kilenc hetesen elbűvölően bájos voltam, mindenki elájult tőlem, csinálhattam, amit akartam.

Málna kutya arra ébredt, hogy hevesen ver a szíve. Kipattant az ágyából, végzett néhány gyors törzshajlítást, térdrugózást és már rohant is a kis piros rádióhoz. Ugrándoznia kellett, hogy felérje, és végül is csak az orrával tudta bekapcsolni.

Nagyon sóhajtott, amikor meghallotta, semmiről sem késett le. Ugyanis egy unott férfihang, amelyik úgy próbált tenni, mintha rettentő vidám és érdeklődő lenne, de azért ebben maga sem bízik eléggé, éppen azt böffentette be a mikrofonba: És akkor következzenek a hírek...

Málna, bár tudta, hogy ez tilos, felmászott a székre, odakucorogva hallgatta meg a híreket.  A végén elégedetten bólintott, hát igen, ez el volt mondva.

Ugyan keveset értett mindabból, ami elhangzott, de mégis megnyugtatta a hang bársonyossága, határozottsága, magabiztossága, amint még az olyan nehéz szavakat is hibátlanul mondta, mint a „jegybanki tartalék” vagy a „másodpiaci hozamok”.

Málnának fogalma sem volt arról, mi is lehet az a „másodpiaci hozam”. De arra gyanakodott, hogy talán a közeli Fehérvári úti piaccal lehet öszefüggésben, ott is a földszinti hentessel, ahol mindig tettek neki félre némi maradék csontot.

A „jegybanki tartalék” értelmével azonban egészen pontosan tisztában volt. Azt ő maga ásta el az erkély alatti játszótéren, rögtön a homokozótól balra, a csúzda mellett. A nehéz napokon jó lesz az még valamire.

Leugrott a székről, mert az a pasas már nem érdekelte, aki arról kezdett értekezni,hogy nagyszerűen lehet ám csomag nélkül is utazni a repülőgépen, csak éppen varratni kell egy olyan kabátot, amelynek belül nagy zsebei vannak, hogy oda minden beférjen, valamint a kalapunkra is kell két zseb, az egyikbe tesszük a bakancsunkat, a  másikba a váltópuloverünket.

-        Hülyék az emberek – gondolta Málna – és megcsóválta szőrös fejét. -Egyik nagyobb hülye, mint a másik. A legutóbb is játszani akart valamelyikkel, hát eldobta neki a labdáját, de az baszott visszahozni.  - Kapják be az összes faszomat- nevetett magában Málna, egyik kedvenc filmje fontos jelenetére utalva.

Aztán kinyitotta a fridzsidert és szép komótosan befalatozta a neki előre elkészített szendvicseket. Ugyan az egyiken egy kis cetli fityegett, miszerint: „Ebéd utáni uzsonna”, de Málna úgy döntött, hogy tőle nem lehet elvárni, hogy tudjon olvasni, ezért azt is befalta. Aztán talált egy kis barackos gyümölcslevest, szintén kikanalazta. Valamint egy salátát sem volt szíve otthagyni, bár kétségtelen, ettől kicsit halszagú lett.

Ekkor újra hírek következtek. Repkedtek a százalékok, a kamatlábak – erről Málna úgy emlékezett, szerettte lerágni róla a cupákos részt -, és az árfolyamok. Ez utóbbiról Málnának nem voltak jó emlékei, mert egyszer túl mélyen beuszott a Dunánba és az árfolyam majdnem elragadta. Ráadásul, még ki is kapott, hogy miért ment olyan messze a parttól.

A hírek után az orrával kikapcsolta a rádiót. Elrendezte a plüss és gumiállatokat a családi ágyon egy sokat sejtető jelenetben, majd felvette a kabátját, zsebrevágta a kulcsát és nekiindult. Szép komótosan ment, hogy legyen ideje több fát s kapualjat is lepisilnie. És különben is, volt egy kis lovagias ügye a vonat melletti hosszú sétányon egy bobbtail-lel, aki igen izgatta a fantáziáját.

A bobbtail persze tök hülye volt és majdnem lepisilte, mondhatnánk, kutyába sem vette, ami nem esett jól Málnának, akit igen érzékeny lélekkel áldott meg a sors. Annyira, de annyira a szívre vette a dolgot, annyira bántotta mindez, hogy kénytelen volt a Tranzitban két unicumot bedobni, persze szilvásat, hogy rendbe jöjjön úgy pszichikusan, mint szomatikusan.

-        Így már egészen más -jegyezte meg, miközben mancsát végighúzta a száján. - Ezt már nem veheti el tőlem senki – dünnyögte magában, ahogy ilyenkor szokta.De ekkor tekintete az órára tévedt.

-        A számlát főúr - vakkantotta oda- mert látta, hogy a mutató miként rója a maga megállíthatatlan, végtelen útját.

Kevés borravalót adott, aztán a kertben kicsit megkergette a sünöket, hogy azok nehogy elbízzák magukat. Majd határozott léptekkel nekiindult a célja felé.

Éppen időben ért oda, amikor vége lett a Déli Krónikának.

Kis gazdája penderült ki a szerkesztőség ajtaján. Málna megvárta, amíg odajön hozzá, megvakargatja a nyakát, ráteszi a pórázt és csak utána jegyezte  meg:

-        Hű, te milyen szép vagy ma!

-        Hagyd el! Csak azért mondod, mert ázott halszagod van, meg unicum bűzöd.

-        De szilvás – emelte fel öntudatosan a fejét Málna

-        És szerintem a déli uzsonnádat is befaltad, azért jöttél csak elém, hogy kapjál helyette valamit.

Málna csak vigyorgott, és ha beszélni tudott volna, akkor nyilván úgy felel, hogy na jó, megettem, megittam, kicsit büdös vagyok. De nagyon hiányoztál már és azért jöttem eléd. És a szemed is csillag, az ajkad is méz, a tekinteted jóságos, a termeted kívánatos,  a mellecskéd tenyérbemászó, a popsid meg harapnivaló. De Málna, nem tud beszélni, ezért az egészet emígyen foglalta össze:

-        Vau!